Árva Bethlen Kata - Önéletírás levelek

A világirodalomban sem sok van belőlük, de a magyarból különösen fájdalmasan hiányoznak az asszonyírók. És nem azért, mert ez így nem igazságos, hanem mert az asszonysors más megvilágításba helyezi a világot, asszonyírók nélkül mindnyájan kevesebbet tudunk önmagunkról és mindarról, ami körülvesz bennünket.

Árva Bethlen Kata kétszeresen is kiemelkedik a magyar írók, vagy tágítsuk a kört, magyarul írók tiszteletre méltóan népes közösségéből. Kiemelkedik asszony voltával és írásának erejével egyaránt. Mert ő tehetsége szerint igazi író, még ha nem is a nagyközönségnek írt, sokkal inkább Istennek – de ugyan mi lehet magasabb mérce, mint Istennek megfelelni.
Amikor életének negyvennegyedik esztendejében önéletírásához kezdett, saját közösségének erős hagyományait követte. Az erdélyi urak közt meglepően sokan tartották szükségesnek, hogy hosszabb-rövidebb formában megírják, a jövendő számára megörökítsék életük folyását. A 17. század második felétől hárman emelkedtek ki e sokaságból: Kemény János (1607–1662) fejedelem, aki 1657-59 között, tatár fogságban írta önéletírását, Bethlen Miklós (1642–1716) kancellár szintén fogságban, de ő Bécsben írta meg élete történetét, és Bethlen Kata, az említett Mikósnak unokahúga, aki hivatalt ugyan nem viselt, az erdélyi főúri világot azonban, maga is oda tartozván, jól ismerte. Hármójuk közül az első kettőnek könyv alakban csupán a 19. század derekán jelent meg először a műve, de a Katáé is csak a halála után, 1762-ben. Ők tehát saját koruk irodalmi életét éppúgy nem formálták, mint Kata kortársa, Mikes Kelemen – nekünk, kései utódoknak jutott a szerencse, hogy műveiket birtokba vehessük.

Az életrajzi adatok ma már mindenki számára hozzáférhetők. Bethlen Kata az erdélyi Bonyhán született a református gróf Bethlen Sámuel kis-küküllői főispán és Nagy Borbála negyedik gyermekeként, 1700-ban. Édesapja nyolc évre rá meghalt, anyja pedig a katolikus gróf Haller Lászlóhoz ment feleségül. Katát tizenhét évesen édesanyja hozzáadta, vagy inkább hozzákényszerítette a mostohafiához („idvezült édesanyámtól adattam soha eléggé meg nem siratható keserves házasságra, vallásomon kívül valóhoz"), gróf Haller Lászlóhoz, aki két év múlva meghalt. Ebből a házasságból három gyerek született, a következő, özvegy gróf Teleki Józseffel kötöttből további három – a hat gyermekből kettő érte meg a felnőtt kort. A második házasság tíz évig tartott, harminckét évesen Bethlen Kata végleg özveggyé lett, ettől fogva nevezte magát a leveleiben árvának. Életben maradt gyermekeit, hogy katolikusnak nevelődjenek, elvették tőle, néhány fős személyzetével magányosan élt huszonhét évig, egyedüli igazi társának Istent választva.

Özvegységében ha nem is könnyen élt, de nélkülöznie sem kellett. Erdélyi léptékkel mérve ugyan, de vagyonos asszony volt, arisztokrata család szülötte. Mégis a szűkösség, beszorítottság érzése vette körül. Születésekor Erdély már tíz éve elveszítette az önállóságát, de még ifjúkorában is sokan éltek, akik jól emlékeztek az elveszett és az emlékekben az idő múlásával még ragyogóbbá fényesedő fejedelemségre. Nem is annyira a jólétre, mint arra az időre, amikor maguk döntöttek a maguk sorsáról, és nem holmi idegen, német urak előszobájában kellett instanciázniuk, hogy ügyes-bajos dolgaikat, nem mellékesen vallásbéli nézetkülönbségeiket eligazítsák. Bethlen Kata társadalmi közegében a 18. század első felében a hanyatlás érzése meghatározó volt.

Erre erősített rá az új, Habsburg uralommal elkerülhetetlenül megjelenő ellenreformáció. Nem volt ez erőszakos kényszerítés, inkább jogi formulákba csomagolt területfoglalás, a katolikus egyház helyzetbe hozása, a protestantizmus csendesen kitartó akadályozása. A birodalom távoli provinciájává visszaminősített egykori fejedelemség protestáns urai úgy érezték, hogy régi jogaikból szorítják ki őket. És valóban így is volt, aki karriert akart csinálni, jól tette, ha katolizált, vagy legalábbis nem forszírozza a vallás kérdését.
Bethlen Kata, a hithű kálvinista tehát kétszeresen is a romlás korában érezte magát. Erre erősített rá édesapja korai halála, az első, szeretettelen házassága, majd a második férj elveszítése, gyermekei halála, megmaradt gyermekei elperlése, magára maradottsága. Férfinak is sok lett volna, asszonynak szinte már viselhető sem volt.

Bethlen Kata azonban nem tört meg a ránehezedő terhek alatt, megkeményítette magát olyan mértékben, ami Önéletírásának késői olvasóit nemegyszer zavarba hozza, már-már megbotránkoztatja. A hite által diktáltnál egyéb mértéket nem tűrt, odáig menően, hogy szeretteit inkább akarta halva látni, mint a számára eretnek katolikus vallásban. Végső soron azonban önmagát védte, amikor hánykolódó életét a kálvinista egyház által hirdetett egyedüli isteni igazságba horgonyozta olyan erővel, hogy onnan semmi vihar le ne téphesse. Maga-magát egyenesen Istenhez kötözte, az egyedül igazságoshoz, aki mindenkor azt cselekszi vele, ami a leghelyesebb, ezért akinek minden végzésében megnyugodhat.

Bethlen Katának valójában Isten volt az egyetlen lelki társa, sem a két férje, de még a gyerekei sem váltak azzá. Késői olvasói ezért nevezték szentnek is, szörnyetegnek is, a középkori hitvallók utódának is, magától minden emberi szeretetet elrúgó, önző léleknek is. Ezt az ellentmondást azért nem szükséges feloldani, mert valamennyire mindkét nézet igaz. Hogy mennyire, azt az olvasó mérlegelheti – de előre számítson arra, hogy az ítélete sorról sorra ingadozik majd, mi több, a többszöri olvasás is csak újabb ingadozást hoz magával.

Ami nem kérdéses, az a sodró erejű tehetség az írásban, a kifejező erőben. Az olvasó, amint hozzászokik a régies írásmódhoz, már észre sem veszi, hogy 18. századi magyarsággal készült szöveget olvas, az élő irodalom erejével szippantja be egy erős lélek kitárulkozása. Az olvasó nem úgy jár majd, mint annyi regény hősével, hogy megszereti, azonosul vele, kicsit önmagát is a hős szerepébe képzeli. Bethlen Katát az Önéletírást olvasva nem szokás megszeretni, de erre ő nem is tartott igényt. Hiszen nem ismeretlen olvasóknak írt, még csak az ismerősöknek sem, hanem Istennek és önmagának – ami valójában ugyanaz.

Bethlen Kata örült volna, ha tudja, hogy háromszáz év múltán is olvassák, amit papírra vetett? Kétséges, de nincs is jelentősége. Önéletírása, mint minden igazi alkotás, elszakadt alkotójának szándékaitól, önálló életet él. Immár ez a könyv írja Árva Bethlen Katát, belefonva a mi jelen életünkbe.

Bencsik Gábor