Csoóry Sándor - Eltemethetetlen gondok

Bevezető test- és lélekközelből
Az ő halálával a magyar irodalom egy meghatározó korszaka lezárult, s bizonyára újabb fejezet indult el.
Amikor az ember még ilyen terheket is cipel a társa elvesztésén kívül,
nehéz megszólalni. Milyen műfajban lehet elmondani mindazt, amire már csak múlt időben gondolhatunk – a közös életünket? Talán elmesélni?

Eligazításul Sándorról, ahogyan én ismertem: Nagyon sokan bántották, mert nem fért el a kötelező keretek között, de igazán megsérteni vagy megalázni nem lehetett, nem sikerült senkinek,
mert az ő igazsága mélyről jött, nagyon mélyről!

(Balogh Júlia: Vallomásféle – 2017)

Édeském,
a tegnapi áldott nap után újra a kínok kínját élem át. Azt hittem, csakugyan van enyhület és kiút, de nincs. Tehetetlenségemben sírok, csak sírok és már minden szégyenérzetem oda. A kezelés? Jó volt, jólesett, három óra múlva már csak az emléke maradt. Olyan igazán biztatsz, mintha Isten bízott volna meg Téged a vigasztalással, de lásd be, a fájdalmak lassan maguk alá gyűrnek. Látod, az írásból is csupán a rögeszmés levélírás maradt meg egyedül. Másnak az imádkozás, nekem ez. Másra már képtelen is lennék. Ha a betegségem büntetés volna, másképp viselném, de nem akarom elhinni, hogy az életben annyi rosszat csináltam, amiért bűnhődnöm kellene. Lehet, hogy becsaptam magamat, de én azt hittem, hogy tehetségem és adottságaim után a jót szaporítom magam körül…

(Csoóri Sándor levele Balogh Júliának – 2004)

Vallomásféle
Ha szikár egyenleget kellene készítenem a Csoóri Sándorral eltöltött közös éveinkről, olyanokat mondhatnék, hogy:
harmincöt évet éltünk együtt, a legnagyobb szeretetben/szerelemben és egyetértésben;
tizenhét országban jártunk együtt. Sándor külön huszonháromban, én pedig huszonöt országban;
harmincöt év alatt három helyen laktunk: a Sas-hegyen a Dayka Gábor utcában, Pesthidegkúton a Kevélyhegyi utcában, s Ürömön a József nádor utcában, Sándor közben 2001-ig megtartotta a Keleti Károly utcai lakását is – dolgozószobának;
rengeteg embernek segítettünk, és volt, aki nekünk segített;
a barátainkat soha nem veszítettük el, inkább a hangsúlyok tolódtak kissé, hol erre, hol arra;
soha nem csaptuk be egymást, és a kölcsönös bizalmunk és szeretetünk valóban kitartott halálig.

Ez a pár sor nekem nagyon sokat, egy életet jelent! Másnak talán csupán egy felsorolás értékével bír…
1993-ból egy olyan könyvdedikáció is áll mögötte, ami ráadásul kötelez! Sándor, a Senkid, barátod című kötetébe ezt írta nekem: Balogh Julinak, aki nemcsak egy megíratlan regény hőse, hanem az én megíratlan életemé is. Mindenkinél ő tudja jobban, mit áldoztam föl tudatosan – bolondul! –, hogy az életünk elfogadhatóbb legyen. Ő tudja, hogy mindenem töredék maradt. Remélem, egyszer el is mondja majd. Nem azért, hogy mentegessen, hanem azért, hogy igazat mondjon.

Szeretetemmel, ölelésemmel,
Sándor…

Balogh Júlia