Gyurkovics Tibor - Isten nem szerencsejátékos - Ne szeress, ne szeress

A katakombalakó
RERUM NOVARUM címmel XIII. Leó pápa 1891-ben enciklikát adott ki. Összefoglalta benn a kor tudósainak, szellemi embereinek tanulmányait arról, hogyan fésülhető össze a szocializmus (kommunizmus) és a kereszténység, az egyház. Nagyon sok filozófus, író, társadalomkutató úgy látta, hogy a Marx-Engels által vizionált imperializmus ellenszere lehet a keresztényszocializmus. A magántulajdon eltörlése. A munkásosztály és a parasztság felemelése, az osztályharc megszüntetése. A szociális tevékenység minden elé helyezése. Az elesettek felkarolása. A kizsákmányoló tőkések elzavarása – mindez az egyház részvételével. Miért ne lehetne a szocializmusban élő ember istenhívő? Miért ne lehetne összeházasítani azt, ami értékelhető a marxizmusban, Jézus Krisztussal? A marxi értelemben vett szocialista államrendben miért ne lehetnének templomok, bazilikák, püspökségek, és egyáltalán – a kommunista utópia miért helyezkedne szembe a vallással? Jó, ebben az esetben ki kell dobni a hajóról a dialektikus materializmus több tonnányi csomagját, dobjuk hát ki! Lelkes csoportok jöttek létre, mozgalom – miközben a kapitalizmus haszonélvezői nevettek az egészen, úgysem lesz ebből semmi. És nekik lett igazuk. Egyelőre. De ki tudja, mit tartogat még a jövő?

Gyurkovics Tibor keresztényszocialistának vallotta magát egész életében. Apjától hallott róla, aki nagy híve volt ennek a mozgalomnak. A Keresztény Közösségi Párt, melynek egyik legnagyobb hatású szónoka volt, a Rerum Novarumot alaptételként kezelte. Az első világháborúban meggazdagodó „kapitalista arisztokrácia” már arra készült, hogy újabb háborúkkal még nagyobb profitra tegyen szert. Kicsit zavarta őket ez az új gondolat, hogy ki a magántulajdonnal, és be az egyházzal. De ehhez is sok pénz kellett volna, a tőke pedig náluk volt. (Akik azt hiszik, hogy a háborúk etnikai, vallási konfliktusok következményei a huszadik és huszonegyedik században, és nem a nagytőke érdekharcai, azok ne olvassák tovább ezt az írást.)

Gyurkovics Tibor tehát hallgatta élvezettel apja szónoklatait, és a rákosfalvai ház konyhájában gyermeki szerelemmel nézte anyját, akinél gyönyörűbb nőt nem látott sem előtte, sem utána. Boldogan ült közöttük. A világ jobbításán hangosan fáradozó, amúgy jó kiállású apa, és a csodálatosan szép nő együttese elültette benne az istenhit, a keresztényszocializmus – a nő végtelen szeretetét egy egész életre. Pedig anyja nem volt könnyű asszony. Kemény, temperamentumos szépség, aki még az ollót is bele tudja dobni az ajtófélfába úgy, hogy percekig rezgett benne – ez igen, az ilyen nő alaposan fel tudja borzolni a férfiálmokat. Persze, olyan korban, amikor még a nemek meg voltak különböztetve egymástól. Mikor még a férfi és a nő mellett nem gondolta senki, hogy van másik út. Gyurkovics Tibor egész életében rajongott a nőkért, a női szépségért, és ezt saját bevallása szerint édesanyja szépsége és jellemgazdagsága indította el benne.

És apja filozófiája. Amely filozófia a gyakorlatban megbicsaklott némiképp azzal, hogy a főváros felajánlotta az apának a legnagyobb kenyérgyár vezérigazgatói székét. Ezzel a család anyagilag rendbejött, a kölcsönöket visszafizették, és jóléti társadalmi helyzetbe kerültek. A keresztényszocializmus egy darabig némiképp háttérbe szorult, de már jött is a második világháború, és újra elő lehetett venni. Miközben a család a bombázásokat a kenyérgyár szolgálati lakásában, a föld alatt vészelte át – a vezérigazgató döbbenetes mennyiségű kenyeret vitetett ingyen a nélkülözőknek vagy a gettókba, vagy épp a vasútállomásokra, ahol induló-érkező katonák, internáltak kaptak ebből a kenyérből. Nemes és veszélyes cselekedet volt.

A bevonuló szovjet katonai parancsnokok megharagudtak rá, mert nekik nem akart elég kenyeret szolgáltatni – az apa ugyanis haragudott a szovjet rendszerre, nem annak szocialista államformája, hanem ateizmusa miatt. Hosszú szónoklatot tartott a szovjet tábornokoknak arról, milyen káros ez, hogy megtagadják Istent. El is vitték kényszermunkatáborba, pár év múlva ugyanabban a bakancsban jött haza, amiben elment. A fia – saját bevallása szerint – itt valami alapvető igazságtalanságot érzett, nem a családi történetben, hanem a világra kivetítve. És ez ellen az igazságtalanság ellen próbált tenni egész életében.

A pályatárs, Csurka István ugyanakkor jutott be a Színművészeti Főiskolára, amikor Gyurkovics Tibor is szeretett volna. De utóbbit a származása miatt nem vették föl. Nem csak ide, más főiskolára, egyetemre sem. Származás? Miféle idióta kor ez, gondoljunk csak bele: ül egy belvárosi hivatalban pár ügyintéző, felettük a falon Rákosi Mátyás vagy Sztálin képe, és azon tanakodnak, kit lehet tovább engedni az életben, és kit nem a származása miatt. Az apák „bűneit” hogyan lehet örököltetni a gyermekeikben. Fel sem merül bennük, hogy a fiak és lányok adott esetben tökéletesen mást gondolhatnak a világról, mint nemzőik. Hány élet siklott így ki? Egy teljes generációt degenerált ez a pár pártpolitikai osztály. Az elképesztően buta és műveletlen ügyintézőkkel. Ők, a lehetőségektől megfosztott generáció vajon mikor számíthat kártérítésre?

És ott volt még egy nagy probléma: az apa keresztényszocialista világnézete. A „keresztény” szó már önmagában gyanús, igaz, tettek is érte pártok, csoportok, hogy lassan szitokszóvá váljon, aljas ideológiák jelszavai között tűnjön fel. Jobb az ilyenek gyermekei előtt bezárni az egyetemek kapuit.

Gyurkovics Tibor nem tehetett mást, elment segédmunkásnak az akkori budapesti közlekedési vállalathoz. Míg egy szerencse folytán nem találkozott a híres gyógypedagógussal, Bárczy Gusztávval. Ő segítette, hogy a gyógypedagógia, majd a pszichológia felé forduljon, és elvégezhesse az iskolákat. Ezt megtehette, az akkori rendszer nem nagyon tudott mit kezdeni a gyógypedagógiával, innen eltiltani valakit… nem, ez nem osztályidegen tevékenység. Gyurkovics Tibor pedig nagy lendülettel vetette bele magát ebbe az új feladatba. Teljességgel neki való volt. Bár látta, hogy van olyan foglalkozás is, hogy „író”, még jól is fizetik, és ő is eredetileg az akart lenni – ez az új feladat lekötötte. Apja keresztényi „jót tenni akarása” itt aztán kamatozhatott. Mint szülei, ő is végtelenül együtt tudott érezni az elesettekkel, a társadalomból egészségügyi vagy más okból kirekesztettekkel.

A kőbányai intézetben, ahol hátrányos helyzetű, deviáns, viselkedésproblémás árva gyermekekkel foglalkozott, vagy később a Lipótmezőn, a női zárt osztály pszichológusaként ugyanez a krisztusi eszme hajtotta. Nem véletlen, hogy a női zárt osztályra kérte magát: a nők mindenkori tiszteletét és az irántuk való szeretetét itt tudta igazán kamatoztatni. Elsősorban a kultúra eszközeivel ért el sikereket a zárt osztályon. Könyveket olvastatott velük, vagy éppen ő maga olvasott fel. Színjátszó csoportot szervezett, a színházterápiát már akkor alkalmazta, mikor arról még itthon senki sem hallott. A képzőművészet, a klasszikus zene és a már említett irodalom bevonása a gyógyításba: Gyurkovics Tibornak való feladat volt.

Miközben önálló író is szeretett volna lenni. Hivatásos. Gyermekkorától fogva írt verseket. Aztán prózát, drámát. Szerette volna megmérettetni magát. De csak a legnagyobbakkal. Felhívta Weöres Sándort, akinek páratlan tehetségéről meg volt győződve, fogadná-e őt. A Mester kérte, olvasson be a telefonba pár sort egy költeményéből. Megtette, Weöres fogadta, nagyon jó barátok lettek. Pilinszky is beleszívott egy nagyot a cigarettájába, megigazította ballonkabátja hajtókáját, belenézett Gyukovics Tibor szemébe, és közölte vele, hogy ő egy igazi költő. E két ember véleménye elég is volt az írói önbizalomhoz. És amíg gyógyította a női zárt osztály lakóit, kiadatta műveit.


Nem volt egyszerű. Nem tartozott sehová. Semmiféle írói klikkhez, csoporthoz. A magyar „íróság” örök álproblémája, hogy ki a népi, ki az urbánus. Ehhez képest vannak kiadók, irodalmi lapok, szövetségek. Gyurkovics egyikhez sem volt sorolható. Urbánus nem lehetett, mert a társadalmi elesettekért, a vidékért, a magyar falu jövőjéért aggódott. Népies sem, mert nem volt soha olyan helyen, helyzetben, hogy ez a szó beépüljön életművébe. Megjelentek tehát kötetek. Később drámák. Versek. Gyurkovics kereste az utat a hivatalos írói, kritikusi körök felé. „Irodalmi öttusázó” mondta rá a nagy barát, Hernádi Gyula. Mindenben, minden irodalmi ágban bizonyítani akar.

Kötetei, írásai visszhangtalanok maradtak. No nem  az olvasóközönség körében, ők vásárolták, élvezték ezeket a műveket. Felfedezték maguknak ezt a különc, érdekes embert, a magyar irodalom első „celebjét”, aki mindenféle módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, televíziós műsorokkal, vagy azzal, hogy egyszer csak a magyar fociválogatott hivatásos pszichológusa lesz azzal a szándékkal, hogy így majd kikerül a gödörből a magyar foci. Író, aki a médiában sokat szerepel. Élvezetes stílusát, humorát megszeretik a nézők, kérik, igénylik. És ettől kezdve már a nagyobb kiadók is kénytelenek a központi támogatásból Gyurkovics műveket kiadni, legfeljebb morognak közben.
De a folyóiratokban, a kritikai mellékletekben vagy lapokban elhallgatják. Nem csak prózai műveit, verseskötetét, hanem drámáit, annak bemutatót is. Pedig színműveit budapesti és vidéki színházak egyaránt műsorra veszik, és a színészek nagy örömmel játsszák a különös szerepeket. A szerző még arra is képes, hogy Tordy Géza színész-rendező kérésére egy darabjában eljátssza a főszerepet.
Mindez azonban kevés. Az irodalmi elit nem fogadja be. Sebaj. Majd a barátjával, Hernádi Gyulával alakítanak egy „saját elitet”. Nem fogadja őket az írószövetség? Létrehoznak egy másikat. A hivatalosnak mondott irodalmi lap nem közli őket? Alapítanak egy új irodalmi lapot. És látva, hogy nincsenek egyedül, látva, hogy az általuk rendkívüli tehetségeknek gondolt írók nem kapnak elég elismerést, még alternatív Kossuth-díjat is alapítanak.  Vagy „elfoglalnak” egy vidéki színházat, és a műsort saját képükre formálják. A média továbbra is szereti őt, a savanyú képű, rosszul beszélő írókkal ellentétben Gyurkovics eszmefuttatásait követni a képernyőn igazi élvezet. Showműsorok sztárja lesz, de közben nem feledkezik meg valódi hivatásáról. „Lyukasóra” című műsora nagyon sok emberrel szeretteti meg az irodalmi értéket. Alapítója a Digitális Irodalmi Akadémiának, mert pályatársainál jóval korábban észreveszi, hogy a digitalizáció mit jelent a jövőben. Drámaíróversenyek örökös mentora, keresi, kutatja az új tehetségeket. Hozzá bárki fordulhat kéziratokkal, vagy csak tanácsért.

De közben Gyurkovics Tibor folyamatosan úgy érzi, hogy katakomba-életet él. Szikrázik körülötte az élet, de mégis… valami… „valami nincs sehol”.

Szerencsés embereknek vannak igaz barátaik. Weöres, Pilinszky, Hernádi sokáig tartotta az írói erőt Gyurkovics Tiborban. Többször nősült, utoljára talán legjobban. A nagyszerű társ, Gyurkovics Györgyi gondoskodott arról, hogy ez a hiány – igaz, már az író halála után megszűnjön. Kiadatta külön kötetben a szerelmes verseit, majd az istenes műveket. Gyurkovics Tibor ott fenn, ücsörögve valamelyik felhőn nagyot sóhajtott boldogan.  Hiszen ezeket a műveit szerette legjobban, és van, aki a biológiai lét megszűnése után is fontosnak tartja őket.

A Nemzeti Könyvtár ezen kötet kiadásával azon igyekszik, hogy Gyurkovics Tibor nagyszerű prózai munkásságára is felhívja a figyelmet.
Mindannyiunk örömére.

Pozsgai Zsolt