Herceg Ferenc - Pro libertate

Egyenes út

1894 első vasárnapján a Singer és Wolfner cég képviselője megkereste Herczeg Ferencet, vállalna el egy főszerkesztői állást az Új Idők néven alapított lapnál. Az akkor harmincegy éves író örömmel elvállalta. És kereken ötven (!) éven át szerkesztette, egészen addig, míg a második világháború után a bevonuló szovjet csapatok által felállított bábkormány percemberkéi betiltották.

Az Új Idők példátlan sikere, példányszáma, stílusa, koncepciója jellemezte legjobban azt az életutat, amelyet Herczeg Ferenc bejárt.

Harmincezer példányban jelent meg a legrosszabb időkben is, tízezer előfizetője volt. Értéket közölt. A főszerkesztőt az ötven év alatt soha nem érdekelte, hogy a leközölt szerző milyen politikai párthoz, irányvonalhoz tartozott, milyen irodalmi stílust képviselt, hiszen igazából nincs is ilyen. Értékes legyen, tehetséges legyen. A vele párhuzamosan futó Nyugat a maga négyszáz példányával nem jelentett konkurenciát. A Nyugatból jöttek is a támadások rendesen. Színvonaltalan, koncepciótlan, közönséghajhász, rossz. Szemére vetették Herczeg Ferencnek, hogy bárkit befogad, leközöl, a Nyugat főszerkesztői keményen védték saját írói körüket, több esetben megfenyegették azt a szerzőt, aki az Új Időknek adott írást. Ez azonban nem hatott meg senkit, az irodalmi klikkrendszert minden időben a főszerkesztők és kritikusok próbálták életben tartani, az írók általában jóban voltak egymással. Értékelték egymást, barátok voltak. Így az Új Időkben minden további nélkül megjelent Ady, Kassák, Juhász Gyula és bárki más. Aki értéket hozott.

Mikszáth Kálmán az első segédszerkesztő. Már az indító számban megjelent a Szent Péter esernyője első részlete, majd sorban az egész regény. Példátlan sikere lett, nagyon hamar nagyon sok nyelvre lefordították. Roosevelt amerikai elnök, amikor Magyarországon járt, ragaszkodott hozzá, hogy megismerhesse az írót, hiszen ő már angolul olvasta a könyvet.
A Herczegnek szóló felkérés persze már az ismert írónak jött a lap megalapítására. Hiszen meghajolhatott a Nemzeti Színház színpadán mint ünnepelt szerző, A dolovai nábob leánya kiváló szereposztásban, huszonöt alkalommal került színpadra, ami akkoriban jelentős sikernek számított. Innen egyenes az út ismét a színpadi szerzőség felé. A Kék róka kétszázadik előadásának megünneplése már nem is igazán ment eseményszámba. A drámákat szintén lefordították több nyelvre, bejárták Európa színházait, büszke szerzőjük, ahol csak tehette, megjelent a bemutatókon.

És ha időben megyünk visszafelé, láthatjuk, ezt a sikeres indulást a Fenn és lent című regényének köszönhette, amelyet a váci börtönben írt, igaz, az „úrias bűncselekmények" elkövetői számára fenntartott kényelmes részlegen. Ez a fajta cselekmény konkrétan egy párbaj volt, mely során a fiatal Herczeg Ferenc leszúrt egy katonatisztet, aki szemtelen volt a társaságban levő egyik hölggyel. A hölgy ugyan ismert kokott volt, de ez nem számít, egy nő megsértése vért kíván. Párbaj, segédek, kard, halál. A kokott becsülete megmentve, a rajongó börtönben, és regényt ír a gazdagok és szegények életének megannyi különbözőségéről, amely sérti szociális érzékét. A regényt kiadják, sikere van.
És menjünk még vissza. A gimnáziumban már lapot alapít, készül majdani hivatására.

Egyenes út.
„Apró körülmény", hogy csak a gimnáziumban tanul meg magyarul. Jómódú sváb családba született a délvidéken, apja patikus, aztán polgármester Versecen, így hálálta meg a város a malária ellen tett erőfeszítéseit. A gyermek Franz Hercog két testvérével kiváló anyagi helyzetben lévő családban nő fel, és úgy látja, a város jómódban él, társaival boldogan játszik, gyermekkorára mindig a legnagyobb szeretettel emlékszik vissza. Ekkor még németül beszél barátaival, német nyelvű iskolába jár. Ám az apa úgy gondolja, az asszimilációt a magyarságba fel kell gyorsítani. „A magyar a világ legéletrevalóbb nemzete", vallotta a magyarul nem beszélő polgármester, és ragaszkodott ahhoz, hogy fia Szegedre menjen gimnáziumba, és minél előbb sajátítsa el a magyar nyelvet. A fia­tal fiú beleszeretett ebbe a nyelvbe, és példátlan gyorsasággal tanulta. Igyekeznie kellett, hogy az ügyvédi vizsga után már anyanyelvi szinten fogadja Kosztolányi, Mikszáth, Gárdonyi, Ady műveit. És ez meg is történt.

Az Új idők szerkesztőségébe érkező kéziratok közül már páratlan éleslátással választotta szét a valódit a talmitól. És a valódi sikerre éhező költők, írók, rendre küldtek anyagot. Hiszen jó, jó, a Nyugat képviselte az akkori hivatalos irodalmat, de igazán csak az utókor számára, a maga négyszáz példányával, amelynek a fele remittenda maradt, nem igazán hozott valódi dicsőséget senkinek. De az Új Idők nem csak irodalmi lap. Vannak mellékletei, női, gyermek, szórakoztató, színházi melléklet – és közben a valódi irodalom. Negyvenezer példány nagyon sok, így már megismerték és köszöntötték a pesti utcán az amúgy is „gyárilag" hiú és szeretetre vágyó költőket, akik ettől boldogok voltak. Kosztolányinak Ignotus írt egy dörgedelmes levelet, hogy nem tudja garantálni a költői fejlődését, ha az Új Időknek is ad anyagot, de Kosztolányi azzal válaszolt, a saját fejlődésével majd törődik ő maga.

Herczeg Ferenc pedig elszántan szerkesztette a lapot ötven évig, de emellett minden másra is volt ideje. Hiszen a sikernek még több útja van. Az írói, színházi már adott. Valamirevaló író abban a korban képviselő is volt, természetesen. Ha nem a szülőföldje képviselője, akkor valamely egyéb város, közösség küldte, hogy képviselje érdekeiket. És jelentkező volt bőven. Az író tehát politikus is lett, és minden esetben nagy vehemenciával védte választókerületét. Így került kapcsolatba gróf Tisza Istvánnal, akinek miniszterelnöksége alatt Tisza egyik legkedveltebb embere, barátja lett.

Herczeg Ferenc a kezdeti nagy sikerek után áttért a történelmi regényekre és drámákra. És ez összefügg Tiszával való kapcsolatával. Miközben a magyar történelmet kutatta, írta a műveket, a történelmi példákon keresztül felismerte maga körül a valódi történelmi alakokat. Azokat, akik egyéniségükkel, személyiségükkel alakíthatják a történelmet, akik elég bátrak és elszántak ahhoz, hogy történelmi léptékben tudjanak gondolkodni. Herczeg Ferenc számára Tisza István ilyen, és majd ilyen lesz Nagybányai Horthy Miklós, akinek szintén feltétlen híve, akiben a magyarság megmentőjét látja.

Mindkét történelmi nagysághoz való ragaszkodásával szerzett épp elég ellenséget is. A Tanácsköztársaság idején mint néhai Tisza István egyik feltétlen hívét ítélték elzárásra, de akkor is, abban a börtönben is írt. Tudta, ez nem tart sokáig. Horthyhoz való erős kötődése miatt már akkoriban is sokan támadták, az író halála után pedig a szocialista irodalomkritika ebben a barátságban talált fogódzót ahhoz, hogy a szerzőt száműzzék az iskolai oktatásból, mert Herczeg Ferenc revizionista, horthysta, fasiszta. Antiszemita. Az „mellékes körülmény", hogy az Új Idők zsidó szerzőit és rajtuk keresztül a zsidóságot ő védte a legvehemensebb módon, és Radnóti megmentéséért a végsőkig küzdött, nem rajta múlt, hogy nem sikerült. Hiszen az uralomra került nyilas erők már szintén árulóként kezelték, aki kollaborál a zsidósággal.

Pedig Herczeg Ferenc csak ment előre, ment az egyenes úton.
Trianont rendkívül mély fájdalommal élte meg, ettől kezdve tagja vagy elnöke lett minden olyan bizottságnak, szervezetnek, mely a trianoni diktátum megváltoztatásáért küzdött. És üdvözölt minden olyan eseményt, amely némi reményt adott az elcsatolt magyarság jogainak visszaszerzésére. Ezért is sokan támadták, de akkor már olyan népszerűségre tett szert, a húszas-harmincas években olyan írói fénykör vette körül, hogy minden támadás értelmetlen volt. Regényei sorra jelentek meg, színműveit példátlan sikerrel játszották, az Új Idők haladt tovább feltartóztathatatlanul az Egyenes Úton. Irodalmi Nobel-díjra jelölték, megkapta a Corvin-láncot, és még száz kitüntetést itthon és külföldön. Felsőházi tag, titkos tanácsos és a többi.

Életrajzírói kerülni igyekeznek a magánéleti vonatkozásokat, pedig ez is csak egyéniségének példátlan többszínűségét igazolja. Rosszul nősült, hamar elvált, igaz, ebben szerepe volt kicsapongó életmódjának, már ami a nőkkel való viszonyát jellemezte. A kokottért hangosan harcoló fiatal párbajhős ott maradt Herczeg Ferenc életében végig. De ezt a magánéleti vonalat is a hajdani dzsentri ügyességével, eleganciájával kezelte és élte meg. Mindenki tudta, hogy éli ezt az életet, de belekötni nem lehetett.

Művei rendkívüli népszerűségét Nemeskürty István azzal magyarázza, hogy a korabeli kritikai realizmustól eltérően nem azt ábrázolta, ami a valóság, hanem azt, amit az olvasó álmodott, azt, ahogy és amit szeretett volna átélni. A dzsentri álmainak megvalósulása az irodalom eszközeivel. Ez egyfajta humanizmus, amely a kritikai realizmussal együtt elutasítja a korszak másik nagy találmányát, az avantgarde-ot is, mert azt nem érzi emberinek. A kiábrándító valóság vagy a modern káosz ábrázolása helyett fontosabbak neki az álmok, a gyógyító álmok. Herczeg Ferenc gyógyítani akar, nem felrázni vagy elkeseríteni. De ez csak a saját műveire vonatkozik, az Új Időkön belül – ha értékes – teret ad mindenféle irodalmi irányzatnak. El tudja választani a saját írói ízlésétől idegen értékeket. És ez is páratlan szerkesztői erény.

A negyvenes évek közepén azonban összeomlik körülötte minden. Gyűlöli a német nemzeti szocializmust, a fasizmust. Aggódva figyeli Horthy meghasonlását, ismét úgy érzi, eljött az idő a határrevíziókra, ugyanakkor nem akar újabb áldozatokat – és közben érkezik egy olyan társadalom hadserege, a szovjeteké, amellyel végképp nem tud mit kezdeni. Összeomlik minden. Az álmodó dzsentri lapját megszüntetik, hűvösvölgyi villáját elveszik, kedvenc vitorlását, mely az Adrián várta mindig, hogy szabadidejében hatalmas tengeri kirándulásokra vigye gazdáját, már nem tudja fiatal rokonaira hagyni. Elhallgat. Ide-oda hurcolják, az új hatalom nem nagyon tud vele mit kezdeni. De még maradtak hívei. A fiatalok, egyetemisták titokban járnak hozzá, éjszakánként megkeresik, hogy éppen hova próbálták meg elbújtatni. A hivatalos politika közhírré teszi, hogy a nagy írót internálták a Hortobágyra, ne keresse senki. Ezt azonban ő maga cáfolja meg egy levelében.
A nyomor még egyszer, de csak egyszer ráveszi arra, hogy kérvényezze, legalább a kommunista ideológiai számára közömbös művei hadd jelenhessenek meg, ezt elutasítják. Éhen hal. Fizikai és szellemi értelemben egyaránt.

Igaz, ő akkor valójában már régen nem élt. A háború után megírta emlékiratait, de az emlékiratok véget érnek akkor és ott, amikor hűvösvölgyi villájába az első orosz katona belép. Ahogy az élete is.

Élete az Egyenes Út. Élete a példa, hogy lehet úgy létezni, hogy halálunkig felvállaljuk azt az értékszemléletet, melyet még eszmélő korunkban érvényesnek láttunk. Hogy a siker és érték nem ellentétes fogalmak.

És hogy egy kokott becsülete is ér annyit, mint akármelyik nőé.
Nem dőlt még el, hogy ez az életmű mikor kap ismét közönséget, mikor kap ismét szárnyra. Hogy színpadi művei mikor jelennek meg ismét a hazai színpadokon (bár a kilencvenes években örvendetesen nőtt a hazai bemutatók száma). A Nemzeti Könyvtár most hozzájárulni kíván ezen életmű jobb megismeréséhez.
Aztán döntsön az olvasó, a korszellem és a közízlés.

Pozsgai Zsolt