Ady Endre

Ady Endre
Sorszám: 
86
Ár: 2 500 Forint
+ postaköltség
Cikkszám: NK-20170986

Ajánlás
Ady Endrével az ember először az iskolában találkozik, ahol, ha szerencséje van, jó magyartanártól hall jó gondolatokat róla, ha nincs szerencséje, rossz tanár mellett lapozza tovább az irodalmi olvasókönyvet. Nekem ez ügyben szerencsém volt, mégsem ez volt az igazi találkozás. Arra akkor került sor, amikor otthon, bogarászván az otthoni könyvek között, kezembe akadt egy Ady-kötet, belelapoztam, és szinte mellbe vágott, amit ott találtam.

Saját, kamasz magam elöl is eltakart önmagammal találkoztam.
Most már tudom: Adyt olvasva mindenki így jár, aki nyitott szívvel fogadja. Hiszen ez az igazán nagy művészet varázslata: az igazi, önámításoktól, felvett szerepektől mentes önmagunkkal való találkozás katartikus élménye.

Adynak a költői kifejező erő páratlan tehetsége mellett sajátos eszköze volt arra, hogy ezt a hatást elérje: képes volt minden korlátozás nélkül egyedül önmagára figyelni, önmagán belül megfigyelni azt a teljességet, amely mindannyiunkban bennünk foglaltatik. Ezért képes az olvasója is önmagára figyelni.

Ma már nehéz elképzelni, hogy ez a szemérmetlen merészség mekkora kavargást keltett a maga korában. Mintha valami egészen új, addig soha nem látott született volna. Pedig persze hogy voltak előzmények. Nem csak Petőfi Sándor és Arany János, nem csak Vajda János és Reviczky Gyula, hanem mellettük a sok kismester, jó tollú újságíró, ügyes történetmesélő, tehetséges rímfaragó, akik az előző századfordulóra piacot csináltak az irodalomnak, olvasó közönséget neveltek az utánuk jövők számára.

És mégis, Ady Endre egyszerre lett, hirtelen és váratlanul. Nem utóda az előtte járt költőknek, nem továbbgondolója az előtte született gondolatoknak, nem továbbbontogatója az előtte lelt titkoknak – magát teremtette, magát gondolta, magát tette kibontandó titokká.
Nem tudni, huszonéves fejjel, a nagyvilágba éppen csak belekóstolt fiatalemberként ehhez honnan volt bátorsága. Talán Brüll Adél, Léda, ez a ráérő, kivételesen intelligens szépasszony volt az, aki a szerelmi kalandra kiválasztott, amúgy nem éppen férfias megjelenésű, vaksi, kacsázva járó, nagy szemű, korhely fiatal újságíróban meglátta a világraszóló tehetséget. Vagy Ady a nála öt évvel idősebb és száz évvel többet tapasztalt asszony nélkül is Adyvá lett volna? Nem tudni, de nem is fontos tudni.

Elég annyi, hogy huszonkilenc éves korára, harmadik kötetével (Új versek, 1906) Ady Endre megteremtette magát, és erős önbizalommal új korszakot nyitott a magyar irodalomban. Amit addig írt, az is jó, de jó íróból és költőből mindig bőven akad Magyarországon. Amit viszont ettől kezdve írt, azzal már a legnagyobbak közé tartozik, Babitscsal, Kosztolányival, József Attilával, Radnótival, Pilinszkyvel, Weöressel. Csak éppen mind közül ő volt az első, vele lépett át a magyar irodalom a modernitásba.

Nem volt ez a modernitás olyan egyszerű dolog. Sokakban visszatetszést szült, ahogy a régi, ismerős, megszokott, fontos értékeket hordozó Magyarország, évszázados lemaradást évek alatt behozva belerobogott az új világrendbe. Az igazat megvallva nem is az egész Magyarország robogott bele, eleinte inkább csak néhány nagyváros sokféle gyökérből kinőtt polgársága és az ezen polgárságból lepárolódott művészei: új utakat törő festők, addig nem hallott harmóniákat megszólaltató zenészek, új hangon megszólaló írók és költők.

Közülük volt az első Ady Endre. Pályakezdőként néhány évet még bolyongott a régi irodalomban, aztán vette magának a bátorságot, és alapított egy újat. Nem a régi formákat bontotta fel, hanem azokat önmagába sajátítva újakat teremtett magának, új ritmusokat, új tartalmakat, új szemszögét a világ szemlélésének.

Élettörténete gimnáziumi tananyag. Kilenc éven át tartott a kapcsolata Brüll Adéllal, ezalatt lett a maga teremtette új irodalomnak klasszikusa, aki már olyan kegyetlenül gyönyörű verssel tudott búcsúzni a kihűlt szerelemtől, amilyet addig nem írt még senki. Budapesti újságíró lett, Párizsban töltött hónapokat, onnan írt a pesti lapoknak, megismert mindenkit, aki új inspirációkat adhatott neki. Megjelentek versei, tárcái, novellái – lett valaki azon a Budapesten, ahol akkor sokan voltak már valakik.
Az 1907-es év végén, már 1908-as évszámmal megjelent a negyedik kötete, a Vér és arany. Ezzel aztán nagy költő lett az értő közönség előtt is. Az ugyanekkor induló Nyugatnak magától értetődően volt az első számtól a szerzője, 1912-től az egyik szerkesztője. Nagyváradon vele alapították 1908-ban a Holnap irodalmi társaságot, az ő verseivel adták ki a Holnap antológiákat – harmincegy éves volt ekkor, és már egy egész irodalmi mozgalom vezéralakja.

Akit most már keményen támadott is a kritika. Könnyű és igaztalan volna ezeket a támadásokat mind a maradiság és provincializmus számlájára írnunk. Bölcsebb és igazságosabb elfogadnunk, hogy Ady költészete sokak számára egyáltalán nem volt rokonszenves költészet – mi több, Ady maga sem volt az. Nagyivó, lump ember, férjes nő kitartott szeretője, önimádó, régi, kipróbált értékeket romboló lázadó – ugyan mit szerettek volna benne?

És aztán a régi magyar szembenállás város és vidék, nyugatos és nemzeti, újító és értékőrző között, ami az előző századfordulón vált igazi törésvonallá a magyar kultúrában. Ebben a szembenállásban a vidékinek született, vidékinek nevelkedett, minden ízében vidéki Ady Endrét a városi Magyarország szőröstül-bőröstül megszerezte magának.

Elsősorban a Nyugat volt az a médium, amelyen keresztül ez a birtokbavétel végbement. Az a Nyugat, amely a maga korának legnagyobb íróit és költőit tudhatta a szerzői között, az a Nyugat, amely maga is döntő faktora volt a magyar irodalom huszadik századi felragyogásának – de amely a nagy törésvonalnak egyértelműen az egyik oldalát képviselte, szemben a másik oldallal.

Maga a Nyugat nem politizált, Ady a napi és hetilapokban írt az ország ügyeiről, a városi Magyarország hangján. Ez sem tetszett sokaknak, és a nemtetszésüket a versekre is kivetítették. Az ügyek, amikről ezek az írások szóltak, rég feledésbe mentek, Ady azok miatti megítélése azonban velünk maradt.

Ez nem baj. Ady Endre közírói megítélését illetően nem szükséges nemzeti konszenzusra jutni, a róla folytatott viták akár még ma is haszonnal szolgálhatnak. Költői életművének értékelése ügyében azonban nincs helye a kétségeknek. Petőfiénél ugyan hosszabb, azért mégiscsak rövid költői pályája ugyanis a legmagasabbra ívelt. Olyan magasságba, ahol már értelmezhetetlen az elsőség kérdése.

Ady, az ember persze esendő volt, sokszor gyenge. Állandó pénzhiány szorította megalkuvásokra, önpusztító élet szanatóriumi kezelésekre, rossz nőügyekből szabadulni vágyás késői, öncsaló házasságba. Ady, az ember negyvenéves korára megtört, megöregedett, negyvenkettedik évét meg sem érte. A versei viszont halhatatlanok, azok közé tartoznak, amelyeket ma is a maguk örömére olvasnak a magyarok.

Hogy mit olvasnak e versekben, arról a legátéltebben, legbölcsebben valószínűleg Németh László, a vidéki Magyarország embere szólt egy sor tanulmányban, melyek e kötet második felében sorakoznak. Ha magunknak nem hinnénk, a talán legnagyobb magyar gondolkodó értékelése segít meggyőzni magunkat: Ady Endre életművében a magyar szellem egyik legnagyobb teljesítményét tisztelhetjük.

Habár a tiszteletre éppen nincs sok szüksége. A versek olvasására, általuk az önmagunkkal való újabb és újabb találkozásra sokkal inkább. Ez a kötet szubjektív válogatás az életműből, a magam különböző életkorokban végbement találkozásainak lenyomata. Hiszen egészen másképpen olvas Adyt az ember kamasz fejjel, tele kétségekkel és bizonytalansággal, másképpen élete derekán, abban a tudatban, hogy sok mindent megértett már, és másképpen az életből kifelé indulván, újra megértve, hogy mennyi mindent nem sikerült megérteni még. Ezért is ajánlom a tisztelt Olvasónak, hogy a Nemzeti Könyvtár sorozatában ezt a kötetet a polcán tartsa, és időnként, bogarászván az otthoni könyvek között beleolvasson. Önmagával találkozik majd.

Bencsik Gábor