Jókai Anna - Ne féljete, Godot megjött, Ima Magyarországért

Jókai Anna - Ne féljete, Godot megjött, Ima Magyarországért
Sorszám: 
84
Ár: 2 500 Forint
+ postaköltség
Cikkszám: NK-20170984

Előszó helyett
(részletek Jókai Annával készült interjúkból)
„Jókainak nem volt vér szerinti leszármazottja, semmilyen rokonság nincs köztünk. Mégis kötődöm hozzá, anyám korán megmutatta a műveit. Mikor elindultam a pályán, az Élet és Irodalom akkori főszerkesztője azt mondta, lehet, hogy maga tehetséges, de ilyen névvel senki nem jegyzi meg. De tudják, nem csak az angyal dolgozik az emberben, a kisördög is megpiszkálja néha. Eldöntöttem, hogy megmutatom, igenis megjegyzik a nevem."

A gyermekkor
„Bizonyos értelemben a tipikus városi polgári család gyermekének életét éltem, amiben csak az volt a különleges színfolt, hogy édesanyám az összespórolt pénzéből vásárolt egy kis vidéki házat Tárnokligeten, ahol a nyaraimat töltöttem. Így aztán elég korán belecsöppentem a természeti létbe. Énnekem éppen ezért nagyon fontos volt a zöld, soha nem éreztem azt, hogy budapesti vagyok, hanem vidéki is. Ebben a gyerekkorban egy olyan különleges helyzetben éltem, ami később az irodalomban hasznomra volt. Nem voltunk olyan szegények, hogy azt mondhattam volna: nélkülözünk, viszont nem voltam olyan gazdag sem, hogy ne lettek volna állandóan bizonyos vágyaim. Tipikus kispolgári család volt a mienk, aminek még külön érdekessége, hogy akkor születtem, amikor az édesanyám már tulajdonképpen a nagyanyám is lehetett volna. Egyetlen testvérem tizennyolc éves volt. Úgyhogy mire eszmélni kezdtem, ő már nem is volt a háznál. Tehát tulajdonképpen egykeként nevelkedtem. Olyan erős anyaközpontú családban, ahol mindenben az anyám szava volt a döntő. Rendkívüli mértékben féltett az édesanyám, mert az idősebb szülő az mindig jobban ragaszkodik a gyermekéhez. Igen kevés barátom volt, elzártan neveltek, ami abban a tekintetben jó volt, hogy nagyon hamar ráfanyalodtam arra, hogy olvassak. Otthon üldögéltem, figyeltem az ablakból, a Kemény Zsigmond utcai második emeleti lakásból, egy kis gobelin párnára könyökölve az utca életét. Volt ott a sarkon egy zajos kocsma, jöttek-mentek a lovas kocsik. Zajlott a hangos élet. Ebben a környezetben nőttem föl, a felnőttek világában nem éreztem jól magam. Mindig azt gondoltam, hogy ha én megnövök, akkor majd meg fogom mondani a többieknek, hogy mi a rossz, és miért nem jó így a világban élni. Nagyon-nagyon elgondolkodtattak a dolgok, koravén gyerek lettem. Mindig mindenbe beleszóltam, mindenről volt véleményem, és anyám szinte csodagyerekként nevelt, ami ugyanakkor káromra is volt. Egyrészt ambíciót adott, másrészt pedig elhintette bennem azt a téveszmét, hogy fiatal korom ellenére én vagyok a világ közepe. Rabságban tartott, elkényeztetve. Tehát anyám rabja voltam, ugyanakkor a hercegnője. Ilyen különös módon nőttem fel. Iskoláimat ott végeztem a Horváth Mihály téren, az akkori mintaiskolában. A gimnáziumban jó tanuló voltam. Általában kitűntem azzal, hogy versenyt nyertem, főleg szavalóversenyeken szerepeltem nagy sikerrel. A reáltárgyak nehezebben mentek, ennek ellenére jelesen érettségiztem. Akkor nem tudtam bejutni az egyetemre, mert a polgári származásom miatti gyanakvás nem tette ezt lehetővé, meg azért is, mert nagyon kritikus emberke voltam gyerekkoromban, s ez így maradt. Így alakult, hogy bizony változatos életpályám lett, mert el kellett menni dolgozni. Próbáltam hát megélni abból, amihez nem értettem, a könyvelésből. Később valaki fölfedezte, hogy vonzódom a művészetekhez, akkor lettem művészeti előadó, de az írásnak akkor itt már nyoma sem volt. Gyerekkoromat kötötte az le, sok-sok verset írtam."

A halál megtapasztalása
„Anyám nagyon féltett, mint egyetlen, késői gyermekét, így mindenhova magával hurcolt. Elvitt a keresztanyám édesapjának a temetésére, aki számomra teljesen ismeretlen férfi volt. Ötéves lehettem, nyitott koporsók voltak akkoriban. Akkor láttam először halottat. Otthon erről nem is volt szokás beszélni, a halál tabu volt. Néztem azt a viaszos arcot, a megnyúlt füleket, és olyan érzés fogott el, hogy valami itt a világban nem stimmel. Anyám el volt foglalva az emberekkel, így én fogtam magam, és végigjártam az egész ravatalozót. Megnéztem minden halottat. Minden nyitott koporsót. Egy csecsemő holttesténél álltam meg, egy apró fehér koporsóban feküdt. Valami elementáris erővel jött abba a pici ötéves kislányba a felismerés, hogy csecsemőkorban is meg lehet halni. A halál, az olyan valami, hogy bármikor hazamegyek – és vége? Hogy ez az emberi élet, és én is meg fogok halni? Nemcsak az anyám, hanem én is? De akkor mi értelme van? És attól kezdve ez volt a fő kérdése az életemnek. Mind a mai napig ez a fő kérdése. Erről írok, erről beszélek, erről próbálok vallani: hogy mi értelme megszületni. Miért éppen ide, és hogyan lehet megbirkózni azzal a gondolattal, hogy a legtüneményesebb életnek is vége szakad. Ez a legelső, ami az életben érdekelt. Minden más ez alá helyeződött. Ha valaki ezt nem találja meg, akkor nem tud semmit jól csinálni. Nincs olyan szenvedély, amely valahol meg ne törne ezen a kérdésen. Hogy úgyis mindennek vége lesz. Akkor meg mi a fenének. Ennek köszönhetem, hogy ez a makacsság megmaradt bennem."

Olvasmányélmények
„Kosztolányi Dezső novelláit az 1944-es bombázások idején, az ostrom alatt szereztem meg. Nagyon takarékos kislány voltam, és sikerült esetenként az összegyűjtött zsebpénzemből könyvet vásárolni. Meghatározó volt számomra, amit akkoriban olvastam. Nagyon szerettem az igazi népmeséket, a kislányoknak való ifjúsági regényeket nem kedveltem, sőt: bosszantottak. Azokra a népmesékre gondolok, amelyekkel még ma is úgy vagyok, hogy azok a felnőtteknek szólnak. Ugyanakkor rémtörténeteket is olvastam, sőt, detektívregényeket is. De elég hamar el tudtam magamban különíteni, hogy mi a jó, és mi az, ami csak pusztán leköti az időmet, szórakoztat. Korán férjhez mentem, és a húszas éveim elején már volt két gyermekem, albérletben laktam, ekkor lettem igazán nagyon szegény. 1956 őszén vettek fel az ELTE-re, mert akkor már a kedvezőbb politikai széllel szemben nem számított súlyos dolognak a születésem. S aztán, ahogy mondani szoktam: bent felejtettek az egyetemen. 1961-ben kaptam diplomát, s akkor kezdtem el tanítani a nyolcadik kerületben."...

Válogatta: Pozsgai Zsolt