Karácsony Benő - Napos oldal

Karácsony Benő - Napos oldal
Sorszám: 
77
Ár: 2 500 Forint
+ postaköltség
Cikkszám: NK-20170977

Ajánlás
Vannak írók, akik a haláluk után – vagy már az előtt – kánonná lesznek, és a nevüket azok is tudják, akik soha egy sort nem olvastak tőlük. Vannak viszont olyanok is, nagyszerű művek alkotói különben, akiknek az a sorsuk, hogy újra és újra fel kell fedezni őket, mert a közös irodalmi emlékezetben sehogy sem sikerül megállandósodniuk. Nem lebecsülendő halhatatlanság ez sem, mert az olvasó számára újra és újra megadja a rátalálás örömét. Az olvasó egy kicsit a maga érdemének tudja be, hogy felfedezte magának – ettől aztán még becsesebb a számára.

Ilyen író Karácsony Benő, akiről alig hall az ember, aztán kezébe kerül egyik műve, beleolvas és felkiált: a csudába, de jó könyv ez! Ki ez a különös nevű ember, aki írta? Hol lappangott eddig?
Lappangani éppen nem lappangott, még ha nem is nyomakodott előre sem a műveivel, sem életében a maga személyével. A legtöbben kedvetlen és magányos, nehezen oldódó embernek ismerték, és csak a hozzá közelállók ismerték és kedvelték finom, rejtett gúnyra hajló humorát, amellyel barátokat ugyan nemigen szerez az ember – barátai tényleg nem is voltak, erről maga panaszkodott –, de aki nem fél a szellemi megmérkőzéstől, annak a szemében megbecsülést szerez. Karácsony Benőt becsülték író kortársai, de különállóságát nem oldották fel a különféle irodalmi szövetkezésekben. Maradt magának, és maradt az ügyvédi praxisnak, amelyet mindaddig sikeresen vitt, amíg utol nem érte a tragikus végzet.

Gyulafehérváron született 1888-ban Klärmann Bernát néven, a legnagyobbrészt protestáns Erdély katolikus városában, vallását híven követő zsidóként katolikus iskolákat járt, a nagyváradi jogakadémián szerzett oklevelet, majd Kolozsváron nyitott ügyvédi irodát.

Többé-kevésbé amatőr író maradt élete végéig, annak ellenére, hogy sorra jelentek meg a kötetei, és a drámáit játszották a színházak. Az erdélyi irodalmi életnek mégsem volt „beltagja", kedvelték, becsülték, kerülték. Egészen addig, amíg a harmincas években fel nem került a Kemény János marosvécsi várkastélyába szervezett, az erdélyi írókat egybegyűjtő rendszeres nyári találkozóra. Ettől kezdve ő is tagja lett az erdélyi Helikonnak – ez volt, teljes joggal, a neve magának a tábornak is, ahol jogvégzett emberként neki kellett megszerkesztenie a megbeszélésekről készült jegyzőkönyvet.
Mégis, ha amúgy is nem lett volna magának való ember, polgárként is kilógott abból az erdélyi irodalomból, amelynek legjelesebb alkotói mind népi gyökerűek voltak – a „nép között" élő arisztokrata írókat bátran ugyanide sorolhatjuk. A mai olvasó semmi nagyvárosit nem talál Karácsony Benő műveiben, ami nem csoda, hiszen Várad és Kolozsvár, az ő „nagyvárosai" akkor, a 20. század elején sokkal inkább kisvárosi légkörben éltek. A kortársai mégis világosan megkülönböztették őt a népiektől. Ez a városiasság, polgáriasság aztán az 1950-es, 60-as években váddá torzult ellene, ami nagy szerepet játszott abban, hogy kitöröltetett a magyar irodalmi kánonból.

Pedig milyen természet- és népközeli az ő városiassága! Talán mert maga is oda vágyott. Az ő számára az írás nem kenyérkereset volt, hanem valami egészen más: egy másik, belső világ megteremtése, amelyben otthon érezte magát, amelybe belehelyezhette az alteregóját, és annak segítségével élhette azt az életet, amelyet igazán élni szeretett volna.

A varázslat sikerült. Az a másik világ megszületett, és önálló életre kelt. Különös módon ez a teremtő autonómia hibaként is felrovatott neki, Gaál Gábor az Új élet kapujában című regényét annak megjelenésekor,1932-ben „önkényes valóságtere" miatt marasztalta el – pedig hát mi más lenne az irodalom, mint önkényes valóságtér? Igaz, Karácsony művei valahogy mégis elkülönülnek a többiekétől. Szerves részei a magyar, azon belül az erdélyi irodalomnak, mégis minden mástól különbözők. „Egészen társtalan a magyar irodalomban ez a szeszélyesen csapkodó, zilált, mindig váratlan fordulatos hang, a gunyorosságnak, az egykettőre könnyekig szökő megindulásnak, az intuitív sziporkázásnak ez az állandó egzaltáltsága, amely akarva, nem akarva elragadja az embert" – írta a Petruska című regényéről Németh László. Az elragadás igaz A napos oldalra is, amelyben az olvasó éppen úgy otthon találja magát, ahogy bizonyára az író is érzett a mű megírása közben.

A napos oldal 1936-os megjelenésekor sikert aratott, Karácsony Benő mégsem lett sikeres író, igazából megmaradt kívülállónak, aki a maga világát teremti-írja, és ha a közönség is kedvét leli benne, ám legyen. A sors azonban brutális erővel gázolt bele ebbe a szellemi játékba: a zsidó Karácsonyt 1944-ben Auschwitzba deportálták, ott pusztult el ötvenhat évesen.
Az általa teremtett világot azonban nem lehet lágerekbe zárni, megsemmisíteni. Az a világ elevenen él, és újabb meg újabb felfedezőjére vár.

Bencsik Gábor