Petőfi és Arany

Petőfi és Arany
Sorszám: 
87
Ár: 2 500 Forint
+ postaköltség
Cikkszám: NK-20170987

Ajánlás

Sok oka van annak, hogy jó dolog magyarnak lenni – ezek között nem a legkisebb, hogy az ember eredetiben olvashatja Petőfi Sándor és Arany János verseit. Ennyi idő távlatából már nyugodtan elmondhatjuk: ez a két zseniális ember soha el nem avuló életművet alkotott. Mi, akik őutánuk születtünk, gazdagabbak vagyunk általa, mint azok, akik nem érték meg a színrelépésüket.

„Tüzesen süt le a nyári nap sugára..." „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja..." A legkevésbé sem véletlen a két nagy költemény kezdő sorainak összecsengése: a magyar irodalom tündöklő nyarát hozta el a mészáros nyughatatlan fia és a békés természetű szalontai jegyző. Mindketten kisnemesek, mindketten műveltek, nyelveket beszélők, de mindketten a nép fiai, akik által valósággal napvilágra robbant mindaz a szellemi érték, amelyet a magyar nép évszázadok alatt felhalmozott.
Ez a két csudaember persze éppen olyan hétköznapi is volt, mint mi mindnyájan. Megejtő hétköznapiságuknak is hű tükre az a levélgyűjtemény, amelyet most kezébe vett a tisztelt olvasó. A költészet nagy kérdései mellett magánéleti apróságokról, sértődésekről és fricskázásokról, honoráriumokról és találkozásokról van benne szó, hol egymást ugrató játékossággal, hol komolyan.

A történet ismerős, általános iskolai tananyag: Arany beküldte a Toldit a Kisfaludy társaság pályázatára, a kéziratot Petőfi is elolvasta, és azon melegében lelkendező levelet, sőt verset írt az addig alig ismert Aranynak. Itt olvasható a levél is, a vers is, amelynek első szavait – Toldi írójához elküldöm lelkemet – majd mindenki betéve tudja, és tudnia is kell, ha magyarnak tudja magát.

Petőfi huszonnégy éves volt akkor, a kor joga szerint éppen csak nagykorú, de már országos hírű költő, ahhoz illő önbizalommal, még nem vezér, de már majdnem az az ifjú pesti írók és költők csapatában. Ami nem kevésbé fontos, egyre keresettebb, egyre jobban fizetett szerző a felvirágzó magyar sajtóban, aki a maga tolla után él, és aki megengedi magának, hogy másban is elismerje az igazi tehetséget.

Arany sem volt még harminc éves, mikor az első levelet váltották, de már nős, két gyerek apja, letelepedett ember. Első jelentős költői munkája, az Elveszett alkotmány 1845-ben elnyerte a Kisfaludy társaság huszonöt aranyas pályadíját, az Életképekben a következő esztendőben megjelent két novellája – ám ezekkel együtt is csak egyike volt a sok pályakezdőnek, akikről nem lehetett még tudni, mi lesz belőlük, és akiknek a nevét a saját családjukon kívül aligha ismerte bárki.

Egészen addig, amíg Arany be nem küldte a pályázatra a Toldit. A kézirat kézről kézre járt, és minden olvasója azonnal érezte, nagy művel van dolga. Így került Petőfihez is, aki nem késlekedett lelkendező verset és levelet küldeni Aranynak.

Képzelhetjük Arany érzéseit, mikor hirtelen rázúdult a dicsőség. Pályadíjat nyert már korábban is, ezt az érzést ismerte, de megtapasztalta azt is, hogy az elismerő oklevél vétele után sem kel másképp a nap, ugyanaz a hivatali munka várja, mint addig. Petőfi levele azonban több volt minden díjnál – befogadás a Parnasszusra. Attól a naptól kezdve valóban új korszak kezdődött Arany életében.

Nem tévedett Arany, amikor Petőfit csodálta, és nem tévedett Petőfi sem, amikor vele egyenrangú társat ismert fel Aranyban. Ez a kölcsönös tisztelet adott aranyfedezetet kettejük mindössze két és fél éven át tartó, Petőfi elestével véget ért barátságának. Aki végigolvassa a kötetünkben sorakozó leveleket, nem kételkedhet: igazi barátság volt, amilyen ritkán adatik meg az embernek.

A személyiséget illetően igazából nem voltak egyenlő felek, mindvégig a fiatalabb Petőfi volt a vezető és Arany a követő kettejük között. Az ugratásokból is mintha ezt olvasnánk ki: Petőfi időnként durva, néha akár bántónak is nevezhető tréfálkozása adta meg a hangot, Arany inkább csak lépést tartani igyekezett – sikerrel. Petőfi a kor szokásához mérve gyakran volt frivol, Arany ebben is utána ment, azért át nem lépve a maga ízlésének határait. Petőfi hatalmas öntudattal, gátlás nélkül húzta le a többi pályatársait, ebben Arany elmaradt tőle, inkább békítette, csitította zabolátlan barátját.

Két és fél év – fájdalmasan rövid idő, igazi barátság meg sem érlelődhet ennyi idő alatt. Az első levekben még érződik némi felületesség, erőltetettség, szerepnek való megfelelésre törekvés. Az idő előrehaladtával azonban a szerepek fokozatosan lehámlottak, maradt az átmelegedő, egyre őszintébb férfibarátság. Csak egy kis beleérző képesség kell hozzá, hogy elképzeljük, mivé gazdagodhatott volna, ha egy életen át tart.

Nem tartott, nem tarthatott, Petőfi elesett Segesvárnál, Arany pedig – mellette a felesége, gyerekei, tisztelőinek bővülő köre – egyedül maradt belső világban, hozzá mérhető társ nélkül. Nekünk megmaradt kettőjük levelezése, a magyar irodalom egyik legszebb barátságának dokumentuma. A jelen kötetben a levelezéshez tartozó versek mellett csatlakozik hozzá a két fiatalember egy-egy remekműve, az 1844-ben született János vitéz és az 1846-ben készült Toldi, amelyeket kölcsönösen ismertek és becsültek, és amelyek minden elemzésnél ékesebben mutatják, mekkora költőkről is van szó valójában.

Bencsik Gábor