Mi a magyar? - tanulmányok

Mi a magyar?

A könyv, melyet e címmel Szekfű Gyula szerkesztett és a Magyar Szemle adott ki 1939-ben, talán soha nem volt olyan időszerű, mint amilyen ma. A zavar és bizonytalanság ködében élünk a magyarság minden fontos kérdésében, az ellentétes nézetek olyan szélsőségei elegyednek össze számtalanszor ugyanazokban az agyvelőkben is, a «magyar» szónak még szótári definíciója is olyan sokféleképpen és ellentmondón hangzik különböző ajkakon, a közélet és szellemi élet különböző tájain, hogy már a magyar öntudat teljes szétbomlásával kell számolnunk. Különösen, hogy korunk Európájában a nemzetállamok szuverenitását megkérdőjelező politikai nézet az uralkodó, reméljük már nem sokáig. A nemzeti szuverenitás korlátozása pedig a nemzetállamok megszűnéséhez vezet. Sokan és sokat dolgoznak jelenleg azon, hogy a nemzetállamok megszűnése után már fölösleges kérdés legyen: mi a magyar, mi a lengyel, mi az olasz? Lassan, úgy tűnik, maguk a nemzetek is kezdik felismerni, hogy ez a törekvés miféle gazdasági és politikai manipulációs eszközöket szolgál, mennyire egy behatárolható kisebbség érdeke csak, de mihelyt ez a felismerés általános körűvé válik, már talán a harc is eredményesebb lesz. Magyarország a nemzetállamok megmaradásért sokat tett az elmúlt évben, tegye ezt továbbra is!

Egységes öntudatú korban az a kérdés, hogy mi a magyar, fölöslegesnek tűnhetett volna, a felelet rá egyértelmű. Ma szükséges föltenni, és ki tehetné fel illetékesebben, mint a tudomány és az irodalom, olyan kérdezők, akik mentesek a politika előítéleteitől, a pártok és magukat világnézetnek kürtölő hatalmi törekvések egyoldalúságaitól? Akik bizonyították életműveikkel mindezt. S alkalom is adódik a feleletre: az irodalom az utóbbi emberöltő alatt lényegesen áthangszerelődött jelentős egyéniségek alkotásai és a körülöttük zajlott éles polémia révén, s áthangszerelődött a történetírás és irodalomtörténet is, a Szekfű Gyula és Horváth János keze alól kikerült újabb kutatók munkája nyomán.

Akik emberi hitelükkel vállalták, felelnek erre a kérdésre. Mi a magyar?
Tizenhárman szövetkeztek erre a feleletre, egy költő, Babits Mihály, egy predikátor, Ravasz László és tizenegy tudós az irodalomtörténet, történelem, műtörténet, néprajz, zenetudomány, nyelvtudomány, antropológia művelői. Mindegyik a maga szempontjából közelíti meg feladatát, más tájból és más távolságból halad a célja felé. Szabadon dolgozott mindegyik, és természetesen más-más eredményekre jutnak. A kérdés olyan sokrétű és sokszínű, hogy egységes, kollektív választ nem lehet adni rá, lehetetlenség még elképzelni is, hogy mint egy számtani feladványban, mindenki ugyanarra az egy eredményre jusson. Nem járhattak el úgy független gondolkodók, mint egy politikai párt, amely meghoz egy határozatot és a tagjaira csak ennek indokolása marad. A különböző feleletek azonban csak azt jelentik, hogy a magyarságnak, más-más oldalakról nézve, más-más aspektusa van. Maga a fogalom olyan gazdag és színes, hogy kutatói számára a legszélesebb lehetőségeket kínálja. Különböző értelmezőinek sokféle nézetéből az olvasó mégis csak össze tud rakni olyan képet, amely egységet ábrázol.

Nyilvánvaló, hogy a magyarság-fogalom nem szellemi tartalmakat jelent, hanem magatartást. A szellemi tartalom hány változáson, a gyökerekig ható átalakuláson ment át a lovas-nomád kortól máig, kereszténységen, reneszánszon, reformáción, barokkon, romantikán át és milyen idegen hatások formálták! Minden égtáj felől folyton árad az idegen hatás; az európai szellem, melynek hatókörébe Szent István bevezetett, nem ismert sem határt, sem gyepűt. A magatartás, amely ezeket a tartalmakat fogadta, egységes és állandó maradhatott. Messze távlatból is láthatjuk, hogy állandó is volt, ahogy a kívülről jött tartalmakat fogadta. Nem vette fel egyiket sem azon nyersen, ahogy jöttek, valamennyit magához hasonította. Ezer éven át egy másik, a folytonos faji asszimilációval párhuzamos szellemi asszimiláció is folyt ezen a földön, amely a mi hazánk. Európát asszimilálta magához a magyar.
Mik már most azok a tulajdonságok, amelyek ebből a lényegében változatlan magatartásból folytak és annak megmaradását lehetségessé tették? Erre kellett a könyv íróinak felelni. Nem más nemzetekkel való összehasonlítás útján, mert hol a norma, amely ennek az összehasonlításnak az eredményeit érvényessé tenné? Le kellett szállniok a magyar történelem és a mindenkori magyar szellem mélyeibe s onnan felhozni tanulságaikat.

Legmélyebbre a költő és a történettudós szálltak alá, Babits Mihály és Szekfű Gyula.
„A magyarság lényege érdekel, az, ami benne sajátos és összetéveszthetetlen, ami mindenkitől megkülönbözteti" – tűzi ki célját Babits. A történelemhez fordul és az irodalomhoz, ezeket kérdezi meg, mint a feleletre illetékeseket. Jellemrajzot ír, egy nemzet jellemrajzát, amely azokból a vonásokból van összerakva, amelyekről ráismerhetünk s örömmel rá is ismerünk. Kiküszöböli azokat az arcvonásokat, amelyek ott vannak minden más nemzet önarcképében, mert – amint nagyon helyesen kérdi – melyik nemzet nem tartja magát vitéznek, vendégszeretőnek, lovagiasnak, harciasnak, büszkének, bátornak? Ezeknek a tulajdonságoknak a hangsúlyozása nem adna arcképet, csak valami általánosságot, amiből rá lehetne ismerni bármely más nemzetre és egyikre sem.

A kép, melyet Babits a maga módszerével ad, teljesen egyénített, első szempillantásra felismerhető. Nem az erényeit keresi nemzetünknek, hanem a tulajdonságait. Mély és igaz gondolata, hogy a nemzetek életében sokszor az erény válik bűnné, a bűn vagy rossz tulajdonság erénnyé. Mesteri levezetés, ahogy például a magyar paraszt-flegma, az inertia, a lomhaság, a cselekvéstől való tartózkodás és közömbösség – más körülöttünk élő népek heves aktivitásával, nyugtalan előretörekvésével szemben – milyen nemzetfenntartó erő volt válságos időkben, mikor a passzív rezisztencia lett a magyarnak egyetlen védekezési lehetősége ellenségeivel szemben. Ebből a szemlélődő, tunya magyar természetből lett nemcsak a magyar humor, hanem olyan döntő fontosságú tulajdonságok is, mint a magyar politikai realizmus, a diplomáciai tehetség, a jogérzés, az állandósághoz ragaszkodás, ami a területhez, ehhez a hazához és az alkotmányhoz való ragaszkodást jelenti. „A kultúra védelmének érdemét, ahogy erre már több író rámutatott, más, körülöttünk lakó népek is igénylik. A jogi állandóság védelme azonban jellegzetesen magyar hivatás." Nem érdekes, hogy a jog fontosságát a magyar létfenntartásban a könyv összes írói közt egyedül a költő emeli ki? Babits tanulmánya, a magyar esszé e remekműve egész sor ilyen egészen új, egyéni és mégis általános elfogadtatásra hivatott megállapítást közöl, a költői intuíció műve, de olyan költőé, aki – bár minduntalan bele akarják innen is, onnan is zárni valami nem létező elefántcsonttoronyba – mindig sokat eszmélkedett és gyötrődött a magyarság sorsán.
A magyar realizmust Szekfű is hangsúlyozza.

Fejtegetéseiből az világlik ki, hogy ez a realizmus történelmi kényszerűség volt, a magyar létfenntartási ösztön reakciója, s ezt három nagy politikus, Fráter György, Báthory István és Bocskai István példájával illusztrálja. Mind a hárman a magyar szabadságszeretet hősei voltak, a szabadságért váltogatták a körülmények fordulatai szerint politikájukat a török és Habsburg tájékozódás változatai között, aszerint, hogy melyik látszott alkalmasabbnak a céljukra. Ezt a szabadságeszmét Szekfű a lovas nomád életformából vezeti le. A honfoglalás előtti magyarok sokszor éltek más, erősebb népek fennhatósága alatt, de ez nem jelentette szabadságuk feláldozását, vezetőik mindig közülük valók voltak, maguk igazgatták magukat és ügyeiket megbeszélés útján intézték. A vitézség életformájuk természetéből folyt. Vitézség, szabadságszeretet, a közügyek megbeszélése, vagyis politizálás – ez a három alaptulajdonság áll Szekfű magyarság-képének központjában, s szerinte a magyarság romlásának a XVII. század óta az volt a fő oka, hogy ez a szabadságösztön megzavarodott a vezető rétegekben, s a nemesi nemzet reális tények helyett beérte jogi fikciókkal, s nem törődött az alkotmányos szabadság valóságával. A kép, melyet a kitűnő tanulmány elénk állít, sötét, a bírálat, mellyel az egymást váltó nemzedékeket illeti, kemény és lesújtó. Itt azonban eszünkbe kell hogy jusson Babits gondolata. Azok a jogi fikciók egyre jók voltak: fenntartották a jog, az alkotmány eszmei folytonosságát. Nem ennek köszönhető-e, hogy nincs – tudtommal – egyetlen olyan magyartól eredő nyilatkozat, amely belenyugvást jelentett volna a török hódoltságba, s minden nemzedék legalább tiltakozott a Habsburg önkényuralom ellen? S ezzel a gondolattal hozta kapcsolatba Babits az ország területének állandóságáról való öntudatunkat.

De nézzük a többi szerzőt! Viski Károly a néprajzi kutatások eredményei alapján igyekszik kiemelni a népünk jellemében és életformáiban feltűnő állandó és közös vonásokat, Kodály Zoltán a magyar zenei kultúráról, művelt osztályainknak az eredeti magyar zene iránti közömbösségéről és siketségéről mond kemény és minden bizonnyal jogos bírálatot. Mind a négy cikk rendkívül izgalmas, és tele van új és új felismerésekkel. Eckhardt Sándor a külföldi irodalmakban felmerült magyarság-képeket ismerteti szellemes csevegő formában. Torzképek ezek, felületes szemlélet és sokszor politikai ellenszenv szüleményei. De nem élnek-e hasonló torzképek a különböző népek tudatában a kockásruháju, hórihorgas, esernyős angolról, a széllel-bélelt léha franciáról, a nagyszakállú, pápaszemes német professzorról és így tovább? A különbség az, hogy a magyart kevésbé ismerik, s így a torzkép még kevésbé hasonlít eredetijéhez. Gerevich Tibor tanulmányában különösen azok a fejtegetések érdekesek, melyekkel kimutatja, hogy a középkori magyar művészet nem hogy gyarmati területe lett volna a németnek, hanem inkább adott neki, nem is keveset. Amit itt a német és a magyar művészi alkotásmód lényegbe vágó különbségeiről olvasunk, az a laikus számára is nyilvánvalóan helytálló elemzés.

Keresztury Dezső a magyar önismeret útján vezet végig okos és jó tájékozottságon alapuló fejtegetéseiben. Zolnai Béla laza szerkezetű tanulmányában számtalan kiváló megfigyelést találunk a magyar stílus bizonyos jellegzetességeiről. Ebből a csoportból leginkább Kerecsényi Dezső tanulmánya emelkedik ki előadásának tömörségével, szempontjainak érettségével és megvilágításainak élességével. Szerzőjében kitűnő esszéistát ismertünk meg. Ravasz Lászlónak a könyv élén álló rövid cikke mintegy előszava a kötetnek.
A gondolat mélysége, az előadás feszültsége dolgában vannak különbségek a tizenhárom tanulmány és íróik közt, ez természetes. Ha mint egészet nézzük, ez a könyv döntő fontosságúnak tűnik fel a magyar karakterológiai kutatás terén. Ez az első nyomatékos kísérlet a magyarság jellemének nem külföldi elméletek és mértékek és nem filozófiai elmélkedések alapján, hanem önmagából, történelméből, irodalmából és életformáiból való megismerésére.

Írta a fentieket Schöpflin Aladár a Nyugatban a könyv 1939-ben történt megjelenése után. Az utószó írója vette a bátorságot ahhoz, hogy a kiváló kritikus írását helyenként kissé átigazítsa, és hogy ezt csak most közölje az olvasóval. Hiszen Schöpflin írása olyan, mintha ma írták volna, és jó példa ez arra, mennyire érvényes a magyarság meghatározásának kérdése a magyar történelem minden korszakában. A reformkor idején, amikor ez nemzetmentő igyekezet volt, a trianoni tragédia után, amikor a megmaradás volt a tét. A szocializmus idején, amikor a nemzeti identitás a „tiltott" kategóriába tartozott – és a mai, 2010-es években, amikor a totális globalizmus kísérletével kell szembenéznünk, és igyekeznünk megőrizni mindazt a jellegzetességet, amely bennünket magyarként mutat meg. Ebben a szellemben ápolni csodálatos nyelvünket, őrizni történelmi értékeinket.
A MI A MAGYAR? szerkesztőit, íróit ugyanez a szándék vezette. Aggódtak, féltették a világégés küszöbén a nemzeti fennmaradásunkat. A magyar átvészelte azt a korszakot is. És az ő gondolataik segítenek bennünket abban, hogy a mostani kor megpróbáltatásaival is győztesen nézzünk szembe.

Ezért olyan fontos most ez a könyv. És ezért fontos tudnunk, hogy törekvésünkben műveikkel velünk élő nagyjaink társak, barátok.
Nem szakadhat meg ez a lánc.

Pozsgai Zsolt

A KÖTET MÁR NEM KAPHATÓ!