Rákosi Jenő - Emlékezések

A kiegyezés gyermeke
Babits Mihály 1915-ben, a Nyugatban megjelentette a „Játszottam a kezével" című versét. A kedves alkotás egy – feltehetően – női kézről szól, annak ujjacskáiról, és az egyik ujj végén ragyogó aranygyűszűről. És hogy a költő milyen szívesen csókolná ezt a kezecskét, milyen szívesen játszana vele. Valószínűleg senki sem vette volna észre a háborús idők forgatagában ezt a szentimentális verset, ha a Budapesti Hírlap nagyhatalmú tulajdonosa és főszerkesztője, Rákosi Jenő nem kel ki vezércikkben a szerinte lázító és nemzetgyalázó vers ellen, azonosítva nemzetárulással a Nyugatot és egész írónemzedékét. Igaz, a költő verse végén olyasmit ír, hogy ezt a szép kezecskét nem adná száz királyért, lobogóért – de nem hiszem, hogy ezt konkrétan a háborúra utalva tette volna oda. Rákosi Jenő őrjöngött, Babits nem értette az egészet és hallgatott, nem is érdekelte. Pedig Rákosi Jenő akkor már újságíró fejedelem, nagy befolyással bíró ember, bármit el tud intézni, amit (akit) csak akar.
Babits Mihályról ma is tudja mindenki, ki volt – Rákosi Jenő neve hallatán már kicsit jobban kell összpontosítani. Igaz, a halála után emelt hatalmas belvárosi szobor sokáig nézte szigorúan a járókelőket, de jöttek a társadalmi változások, a szobor eltűnt, később már nem volt senki, aki vissza akarta volna állítani.

Rákosi Jenőnek minden sikerült, amit el tudott érni – és szinte semmi abból, amit el akart érni. Dániel Anna róla írt tanulmányában joggal állapítja meg, hogy sajátos életműve a dilettánsét meghaladja, de a halhatatlanokét soha nem éri el. És az a jobb ilyenkor, ha az illetőnek van annyi intelligenciája, hogy észreveszi a hiábavaló küzdelmet, és valóban már csak abban akar jeleskedni, amiben képes.

Rákosi Jenő 1842-ben született, és talán maga a születés volt életében a legnehezebb időszak, ha az volt egyáltalán. Gazdatiszti család, hamar árván maradt testvérek, a fiatal Rákosi Jenőnek abba kellett hagyni iskoláit, hogy testvéreit eltartsa, de ez is minden különösebb nehézség nélkül ment neki. Tizenhét évesen, pár gimnáziumi osztállyal a háta mögött Zichy-birtokon tanító és gazdatisztsegéd, és bár igazából egyik munka sem érdekli, megkeresi, amit meg kell. Már gimnáziumi éveiben iskolai színjátszókört alapított – itt Somogyban, a Zichy birtokon az akkori falusi ünnepeken a divatos „improvizációs népszínműveket" írja, osztja a szerepeket a falusi legények és leányok között, gondosan ügyelve a reális viszonyukra. Kedvet is kap ehhez, színműveket ír, regénybe kezd, az aktuális Zichy gróf el is küldi, mert egyre többet foglalkozik irodalommal és kevesebbet a gazdasággal. De már keresett annyit, hogy összepakoljon, és Pesten próbáljon szerencsét (ekkor tizenkilenc éves). Hamar felismeri, hogy az addigi színművei is jobbak, mint a kor német színházaiban játszott darabok, a magyar drámákat nem igazán ismeri.

Az 1948/49-es forradalom és szabadságharc után vagyunk jóval, az abszolutizmus idején. Küszöbön a Kiegyezés, mely az egész nemzet sorsát dönti majd el. Akik cselekvő részesei voltak a forradalomnak, undorodva veszik tudomásul a deáki politika térnyerését, még akkor is, ha tudják, a nemzet számára nem létezik más út. A jelentős írók hallgatnak, az új nemzedék, akik már az abszolutizmus idején születtek vagy alkotnának, még nem léptek színre. Madách Imre műveit ünneplik, de nem kerülnek színre, a valódi értékek mélyen a hó alatt.

Rákosi Jenő, ez a lelkes fiatalember mindenkinek jól jött. Nincsenek emlékei a szabadságharcról, a családjában sem történt túl sok tragédia abban az időben. Színdarabokat ír újromantikus stílusban, nyoma sincs bennük semmiféle újszerű hangnak vagy radikalizmusnak. A Deák párt vezetői azonnal felfigyelnek rá, és mint az új nemzedék képviselőjét üdvözlik. Igaz, nincs még érettségije, de ezt elintézik neki, megkapja, utána egy gyorstalpaló a jogon, egy év alatt diploma. És szorgalmasan ír a Pesti Naplóba, ami a Deák-féle kiegyezés legfontosabb orgánuma. Mutogathatnak rá: tessék, a fiatal, az új nemzedék is kiegyezéspárti, gyermekeink, unkáink számára is ez az egyetlen üdvös megoldás.

Huszonkét éves, amikor bemutatják első színművét, ráadásul szinte egy időben Győrben és Pesten. A Pesti Napló nem dolgoztatja túl, viszont jól fizetik, hogy a tehetséges írónak ne legyenek napi gondjai, hadd éljen teljes valójában a szépirodalomnak. Rákosi Jenő ezt meg is hálálja cikkeivel, melyek a Deák pártot támogatják akkor is, ha írójuk nem tud róla. Sőt, olyan jól megy neki, hogy nyomorgó testvéreit is Pestre hozatja, kitaníttatja őket (egyik lánytestvére, Rákosi Szidi neve fogalom lesz később a színházpedagógiában, öccse, Viktor „Sipulusz" néven alkot maradandót).

Amikor rájön, hogy minden sikerül, amit eltervez, fordít drámákat, elsősorban Shakespeare-t, ami újabb babérkoszorút eredményez. Lám, a fiatal író szellemesen publikál, színművei jobbak, mint a német színház darabjai, és még a nagy klasszikusokhoz is köze van.

És még van egy óriási tulajdonsága: rendkívüli módon otthon van a „nemzeti" fogalomkörben. Harcol a magyar nyelvért, a magyar nyelvtan korszerűsítéséért, aggódik a mesze szakadt magyarokért. Követeli, hogy az újságírásban is erősen figyeljenek a magyar nyelvtan szabályaira, és a szövegben is, amit csak lehet, magyar kiejtéssel írjanak. Így tűnik fel a cikkekben Sekszpír, Bájron vagy éppen Síller – sőt, egy ízben Viktor Emanuel olasz király neve is ekképpen íratik: Győző Manó. A kiegyezés híveinek azért van nagyon nagy szükségük az ilyen értelmiségire, mert ezzel az erős nemzeti öntudattal rendelkező ellenfeleiket is le tudják fegyverezni.

1862-ben a híres Kisfaludy Társaság hatalmas ovációval köszöntette a tagok sorába lépő, mindenféle társadalmi és erkölcsi kiegyezést élből elutasító Madách Imrét, hóna alatt a Tragédiával – és pár évvel később, 1869-ben az alig 27 éves Rákosi Jenőt ölelik keblükre, Madáchra már senki nem emlékszik.

Hiszen 1867-ben megszületett a Kiegyezés. Ha lett volna „ifjúsági szekció", annak Rákosi Jenő lett volna az elnöke. Már ekkor nagy politikai befolyással bír, kegyeit keresik, ünneplik vezércikkeit.

1875-ben pedig megépítik neki a Népszínházat, Pest első olyan színházát, mely a forradalom után épült. A másik, a Nemzeti Színház a forradalom bukása óta rendkívüli anyagi nehézségekkel küzdött, ennek ellenére fenntartották adakozásaikkal azok a magyar főurak, akik az értékes nemzeti színjátszást meg akarták őrizni. Ferencz József is hajlandó volt már a kiegyezés után állandó apanázst biztosítani a Nemzetinek, de sok volt a „baj" velük. Klasszikusokat játszottak, de a rendezésekben mindig valahogy tetten érhető volt a forradalom utáni nosztalgia, a nemzeti önállóság utáni vágy és a fájdalom. Nem volt elég „kiegyező" ez a társaság, élén Csiky Gergely igazgatóval és fő színészükkel, az érett asszony szerepekbe beletörődő Prielle Kornéliával.

A Népszínház terve, amely könnyedebb műfajokat vállalna fel, a népszínműveken és operetteken keresztül az „egészséges" nemzettudatot képviselné, simán megvalósult. És ki más is lehetne első igazgatója, pályáztatás nélkül, meghívásos alapon, mint az akkor harminchárom éves Rákosi Jenő? Egy szava nem lehet senkinek, ő is a magyar nyelvű színház elkötelezett képviselője, de nem érdekli a Bánk bán, sem a Tragédia – a német széllel bejött operetteket és zenés műfajokat mutatja fel magyar (magyaros) köntösbe csomagolva. És „látványosságokat", amelyek mintha a mai kereskedelmi televíziók nagy közönségsikerre számító produkcióit idéznék. Akkoriban a vígjáték és bohózat hazája Franciaország. Ezekből a vígjátékokból élt az akkori pesti német színház – Rákosi egy zseniális mozdulattal megvásárolta a párizsi színházaktól az első magyarországi bemutató lehetőségét, megfojtva ezzel a német színházat. A nemzeti radikálisok megint nem szólhatnak egy szót sem, hiszen a német színház hanyatlása az ő álmuk is volt. „Szenvedni" tehát a Nemzetibe járnak, „örülni" meg a Népszínházba. Nincs is jobb, mint egy kellemes operett. Ráadásul a mindenkori politikai elit sokkal jobban szeret megjelenni a könnyed előadásokon, ahol nem szükséges szembesülni aktuális társadalmi problémákkal – az ifjú színházigazgató mosolyogva hajbókol a premiereken a hatalmasságok előtt.

Nem lehet mondani, hogy diktatórikusan vezetné a színházat, nagyon sokat foglalkozik a tehetségkutatással. Saját művét ritkán veszi műsorra, és amikor műsorra veszi, magának is látnia kell, a kötelező udvariassági tapsokon kívül más hatást ezek a színművek nem érnek el. Készülődik az új irodalmi nemzedék, és Rákosi Jenő újromantikus műveinek még a Népszínházban sem terem sok babér. És mivel rendkívül intelligens ember, önmagával is hajlandó kiegyezni.

És az, hogy mennyire kevéssé fontos számára a színház, jelzi a tény, hogy amikor 1881-ben megalakul a Budapesti Hírlap, amely az udvar jelentős támogatásának köszönhetően a lehetőségek széles tárháza – azonnal átigazol, azonnal visszatér az újságíráshoz, és ezt a lapot negyven (!) éven át vezeti. A Népszínházra vissza se néz, nem hagy ott színházi szerelmeket, nosztalgiát, semmit.

A színház vezetése nem jelent politikai hatalmat.
Egy nagy újság főszerkesztőjének lenni – az viszont igen.
És ez az, amire Rákosi Jenőnek valóban szüksége, igénye volt.

A média egyre fontosabb szerepet tölt be. A szaporodó országgyűlések, a szaporodó politikai pártok, azok vezetői mindenre képesek azért, hogy a fontos újságokban jelen legyenek eseményekkel, vezetőikkel, programjaikkal. És Rákosi Jenő újságja ilyen. Hiszen megint „népújságot" készít, ahogy a népszínházban is, a tömegeket veszi célba. A Budapesti Hírlapnak számos populáris melléklete jelenik meg, főzési melléklet, sportmelléklet, és még számos termék – sőt, Európában elsőként a női alsóneműkkel foglalkozó „Patyolat" című heti kiadvány is. És aki megveszi, az természetesen megveszi magát a lapot is, aztán vagy elolvassa a politikai írásokat, vagy nem.

Többnyire igen. Az először ellenzéki Apponyi-párthoz közeli Rákosi Jenő hamar vált át kormánypártivá, és az újság a Tisza István-féle szellemiséget követi. Ami amúgy a korszak egyetlen elfogadható szellemisége, ha lehet ilyet mondani. Középutas, kiegyező filozófia ez, de nem rossz értelemben. Nemzetféltő középutasság ez. A mindenkori jó megoldás keresése a napi problémákra. Gróf Tisza István politikájának feltétlen társa lesz a Budapesti Hírlap. Ferencz József ezt úgy hálálja meg Rákosi Jenőnek, hogy nemességet és nemesi előnevet ajándékoz neki, igaz, Rákosi Jenő ezt soha nem használja.

Rendkívül széles kapcsolatokkal és támogatással rendelkező főszerkesztő tehát, és ez az igazán neki való szerep. Lehet benne azért némi fájdalom, hogy soha nem lehetett jelentős író, hiszen olykor teret enged dühének az új irodalmi nemzedék képviselői, elsősorban Ady Endre ellen. Szinte nincs olyan hét, hogy valamelyik bértollnoka ne rohanna neki Adynak, Kosztolányinak, Babitsnak vagy másnak. A háború előtt vagy alatt Rákosi Jenő végig mindenben hűséges társa marad Tisza Istvánnak, de ebben nem enged. Pedig Tisza István nagyra értékeli Ady Endre költészetét, és egy alkalommal személyesen akarja kibékíteni őket, de eredménytelenül.

Rákosi Jenő már „krónikus kiegyezésben" él, mindenféle radikalizmussal, forradalmisággal szemben türelmetlen. Legyen az Károlyi polgári forradalma vagy a proletárforradalom, vagy bármi más, ami újítani akar.

Elfárad a világháború végére, 1921-ben megválik a Budapesti Hírlaptól is, elköszön attól a negyven évtől, amely odakötötte.

És olyan tevékenységbe kezd, amelyek semmi köze a kiegyezéshez. Így, idősen a trianoni határdiktátum megsemmisítéséért dolgozik. Közben megjelennek összegyűjtött művei, rendkívül népszerű a húszas években is, de ez már nem érdekli. Megsemmisíteni a trianoni dekrétumot, visszaadni a magyarságnak az elcsatolt területeket – már csak ez fontos számára. Így öregen forradalmi lesz és megalkuvásra képtelen. De ez már a végjátszma. Nincsenek igazi társai ehhez a magas politikában, ahol mindenki megérti őt, mindenki zokog, de senki sem cselekszik.

1928-ban egy velencei szállodában együtt ülnek: Mussolini, az idős Rákosi Jenő és Lord Rothermere brit sajtómágnás, aki hangosan nyilvánította ki véleményét, mely szerint a magyar nemzettel igazságtalanság történt, vissza kell, hogy kapja magyarlakta területeit. A lord ugyanolyan népszerű újságtulajdonos-főszerkesztő hazájában, mint Rákosi Jenő volt idehaza. És hogy mit keresnek ebben a velencei szállodában együtt? Üres a magyar trón, és Rákosi Jenő utolsó nagy terve, hogy királynak elfogadtassa Lord Rothermere-t, mindezt támogassa Mussolini, így talán sikerül a revízió.

Ez már az abszurd dráma tárgyköre. A valamikor drámaírónak indult Rákosi Jenő élete végén összehozott egy vérbeli, háromszereplős abszurdot.

Aztán hazatért – a vonat talán épp az Isonzó völgyén keresztül jött vele.
És meghalt. Nagy temetés volt, nagy bánat. Nagy szobrot emeltek, szinte azonnal. És utcák, terek kapták meg a nevét országszerte.

Történelmi tanulság, hogy a forradalmi, radikális vagy akár „kiegyezős" nagyságok szobrai vagy fennmaradnak, vagy nem. Vagy átmenetileg viszik őket szoborparkokba, vagy örökké az enyészeté lesznek. Olyanra is volt már bőven példa, hogy egy idő után visszakerültek eredeti helyükre.

Ha a szobor nem is, de Rákosi Jenő drámái, regényei bármikor újra divatba jöhetnek.
Ebben bízott halála előtti egyik utolsó levelében.
Bízzunk ebben mi is.
Megérdemli.

Pozsgai Zsolt