Rejtő Jenő - A három testőr Afrikában - Piszkos Fred közbelép - Csontbrigád

A tragikomikum szülőapja
Nem tévedés a cím. A szülő apa képe teljességgel rendben van, ha Rejtő Jenőre emlékezünk. A huszadik században összekeveredtek a műfajok, a stílusok, az általános káosz egyik megjelenési formája volt a tragikomédia. Nem csak a színpadon, az életben, a mindennapokban is. Rejtő Jenő vagy Reich Jenő, vagy P. Howard, vagy Gibson Lavery regénykomédiákat írt. Nem is akármilyeneket. Sipulusszal (Rákosi Viktorral) és Karinthy Frigyessel való barátsága termőtalaj volt műveihez. Ellenállhatatlan humora, bája, nyelvi leleményei a legnagyobbak közé emelték. És akik ide emelték, nem a kritikusok, irodalomtörténészek – hanem a valódi befogadó, az olvasóközönség. Ma már ez is kihalófélben levő fogalom: „olvasóközönség.” Rejtő Jenő ült az Andrássy úton, a Japán Kávéház teraszán, és írt. Szemben volt a kiadója, oda vitte át a pincér a sorokat, kapott értük pénzt, ezért az író kapott újabb kávét, és írhatott tovább. Tragikomédia.

Kamaszkoráig beteges, vézna, szinte életképtelen. Majd fellázad önmaga ellen, bokszolni kezd, alakja megváltozik, szinte robusztussá válik teste, és mire bajnok lehetne, egy ellenfele úgy betöri az orrát, hogy abba kell hagynia a sportot, komikusan elferdült orral él tovább. Színészkedni akart, soha nem derült ki, tehetséges színész volt vagy sem, mindenesetre amikor épp felfedezni akarták, egy nagy belvárosi színházban botrányt csinált. Mint mellékszereplő átvitte társaival a színpadon a haldoklót játszó színészmestert, a kor tekintélyét megtestesítő művészt, Törzs Jenőt. De a dráma közben sajnos elejtette a hordóeszközt, és Törzs Jenő beesett a zenekari árokba. Tragikomédia.

Mindenesetre a színészi pálya abbamaradt. Na és? Vállat vont, 19 évesen elkezdett csavarogni a világban. Hogy legyen némi pénze közben, Karinthyval kitalálták, hogy halálhírét költik, hátha akkor kap némi biztosítási pénzt. Közben pechjére német földön pont annak a biztosítási igazgatónak a lányát szédítette, aki intézte volna az igazolásokat. És az „örömapa” meggyőződött arról, hogy él. Innen futás tovább, egészen egy Afrikába tartó hajóig, ahol fűtő, majd afrikai kikötőkben beszélgetőtárs.

Hogy milyen nyelven értekezett a matrózokkal, és végül is miért szökött meg első nap a Francia Idegenlégióból, ahová nagy lelkesedéssel jelentkezett – már nem fog kiderülni. Legfeljebb egy korabeli feljegyzés áll rendelkezésünkre, melyet egy kiváló amatőr Rejtő-kutató talált meg levéltári kutatásai során: nem javasolják szolgálatra, mert ideggyenge. És elmebeteg.

Erre megsértődik és hazatér, a biztosítási csalást sikerül valahogy elsikálni, és elképesztő termékenységgel írni kezd. A „mi lett volna, ha…” írója lett. Mi lett volna, ha elmegy az Idegenlégióval, ha mondjuk Amerikába kerül, a pampákra, az indiánok és fehérek közé. Leült a Japán Kávéház teraszára, de csak fizikailag tartózkodott ott. Lelkében messze járt, Afrikában, a Vadnyugaton és még ki tudja, hol. Megteremtette az olvasóközönség számára legismertebb alakokat, akiknek megszólalásai szállóigévé lettek a mai napig. Csak úgy, mellékesen kitalál olyan történeteket, ne féljünk leírni: drámai alaphelyzeteket, amelyek aztán az egész Hollywood, a filmipar forgatókönyveinek alaphelyzetei lesznek. Nem, nem tőle lopták ezeket.

Az író „zsebből megírta” egész Hollywoodot, a mai napig. Nincs az a sikeres amerikai film, amelyből ne köszönne vissza a Rejtő-könyvek valamely alaphelyzete. Közben az író Lipótmezőn lakik, veszekszik az elmegyógyintézet portásával, ha későn ér „haza”. Aztán felkel reggel a kórteremben, bemegy a kávéházba, hogy az olvasók által már remegve várt új könyvét elkezdje. Tragikomédia.

1942-ben egy nyilas újságírónak feltűnik, hogy a zsidó Rejtő Jenő, az író csak ül és ír. Ez nem fér össze az újságírói világképével. Aljas kegyetlenséggel, előre megfontolt szándékkal, embertelen gazemberséggel cikket ír erről egy idióta lapban, és elintézi, hogy Rejtő Jenő munkaszolgálatra kerüljön. Elhurcolják Voronyezs mellé, Jevdakovóba. Rejtő megy, nem szökik meg, mert nem érti, mi történik vele. Nem hiszi el. Ahogy akkor Richter Gedeon, a nagy hírű gyógyszerész, feltaláló, a világ egyik legjobb szívű embere sem hitte el, hogy a Dunába fogják lőni. Egészen a lövésig mosolygott rabtartóira az Andrássy úti házban, és közölte velük, ez tévedés, emberek nem tesznek ilyesmit egymással. Még ahogy vitték hajnalban a Duna felé, akkor is bizakodott, és mosolyogva köszöntötte a korán kelőket. Tragikomédia.

Rejtő szervezetét, fizikai állapotát nyilván megviselte a munkatábor. Ott pusztult el Jevdakovó mellett, távol az afrikai és vadnyugati hőseitől, távol a lelkesedő, rajongó olvasóktól, távol Karinthytól, az igaz baráttól, távol önmagától.
Újév napján halt meg, amikor az emberek az új év születését ünneplik. Ő pedig meghal. Tragikomédia.

37 éves volt. Leírom még egyszer: harminchét éves volt. „Gondoljátok meg, proletárok.”…!
„Épeszű ember ne vitatkozzon a sikerrel” – mondta egyszer valaki. Hiá­ba volt egészen 1956-ig a mocskolódás, az elhallgattatás, a Rejtő-kéziratok elégetése, a szerző művei túléltek mindent. Jelentős irodalmi ítészek próbálták bebizonyítani, hogy a regények fércművek, alpári humorral teletűzdelt ponyvák, nem méltók arra, hogy a magyar olvasóközönség elé kerüljenek. Csillagászati összegbe került az ötvenes évek elején egy-egy Rejtő-regény. A szerző visszanevetett a túlvilágról. Aztán az irodalomtörténészek is elhallgattak. Nem tehettek mást. Épeszű irodalmár látja a stiláris bravúrt a szövegekben, a félelmetesen nagyvonalú, ugyanakkor roppant precíz cselekménykezelést, a figurák leírásának semmihez nem hasonlítható technikáját. Igen, harsányan nevetünk, miközben olvassuk. Miért? Amin kacagunk, az nem lehet irodalom, nem lehet érték? Rejtő Jenő kacagott, és belepusztult. De a műveit úgy írta meg, hogy mi, az olvasók kacagunk és jobban leszünk.

1956 után aztán már megjelenhettek a könyvek. Az új rezsim emberei észrevették, hogy a kacagás, az öröm önmagában nem rendszerellenes. Sőt. Segít átvészelni a nehéz korszakokat. És Rejtő ismét hódítani kezdett, ami tart a mai napig, és még ki tudja, meddig a jövőben.
És még valami. Ami igazolja a Rejtő-művek rajongóit. Ami igazolja az irodalmi sznobizmustól távol álló, értelmes olvasót. Amitől Rejtő Jenő művei biztosan a nemzet kincsei, mindannyiunké.

Hogy lefordíthatatlan.
Más nyelvre lefordíthatatlan. Megpróbálták, kevés sikerrel. Filmre vinni képtelenség. Megpróbálták. Kevés sikerrel. Színpadon nem él meg, megpróbálták. Mert azt az örömöt, azokat a fantázia szülte képeket, azokat a rendkívüli, kifejezetten magyar nyelvi leleményre épülő szójátékokat nem lehet átvinni más nyelvre, más műfajokra. Bezárta magát a magyar nyelvi határok közé. Ahogy Ady, József Attila, Weöres és a többiek. Csak számunkra, magyarok számára élvezhető. Mi ez, ha nem a nemzeti érték nyilvánvalósága?
Élete tragédia, művei komédiák. Bérapaként megszülte a tragédia és a komédia szeretkezéséből született lényt. Írásaival, saját életével. És ebbe csak belepusztulni lehet. De nem! Már int is valahonnan messziről, ne írjunk le ilyen tragikus szavakat. Újabb fantasztikus, nevettető nyelvi bravúrokon gondolkodik.

Filozófia és költészet. Ha alaposan odafigyelünk a mondatokra, ezt is látnunk kell bennük: „A nő olyan, mint egy költői hasonlat – ha szép, az sem baj, ha semmi értelme.” Ez az egy mondat „zsebre vágja” Schopenhauer nőkről írt munkájának mind a nyolcszázhatvan oldalát.
A Nemzeti Könyvtár kiadja most egyik Nemzeti Kincsét.
Ne féljünk ezt kimondani.

Pozsgai Zsolt