Árva Bethlen Kata - Önéletírás levelek

Sorszám: 
90
2 500 Forint
+ postaköltség

Árva Bethlen Kata kétszeresen is kiemelkedik a magyar írók, vagy tágítsuk a kört, magyarul írók tiszteletre méltóan népes közösségéből. Kiemelkedik asszony voltával és írásának erejével egyaránt. Mert ő tehetsége szerint igazi író, még ha nem is a nagyközönségnek írt, sokkal inkább Istennek – de ugyan mi lehet magasabb mérce, mint Istennek megfelelni.

Amikor életének negyvennegyedik esztendejében önéletírásához kezdett, saját közösségének erős hagyományait követte. Az erdélyi urak közt meglepően sokan tartották szükségesnek, hogy hosszabb-rövidebb formában megírják, a jövendő számára megörökítsék életük folyását. A 17. század második felétől hárman emelkedtek ki e sokaságból: Kemény János (1607–1662) fejedelem, aki 1657-59 között, tatár fogságban írta önéletírását, Bethlen Miklós (1642–1716) kancellár szintén fogságban, de ő Bécsben írta meg élete történetét, és Bethlen Kata, az említett Mikósnak unokahúga, aki hivatalt ugyan nem viselt, az erdélyi főúri világot azonban, maga is oda tartozván, jól ismerte.

Hármójuk közül az első kettőnek könyv alakban csupán a 19. század derekán jelent meg először a műve, de a Katáé is csak a halála után, 1762-ben. Ők tehát saját koruk irodalmi életét éppúgy nem formálták, mint Kata kortársa, Mikes Kelemen – nekünk, kései utódoknak jutott a szerencse, hogy műveiket birtokba vehessük.

 

Árva Bethlen Kata - Önéletírás levelek

A világirodalomban sem sok van belőlük, de a magyarból különösen fájdalmasan hiányoznak az asszonyírók. És nem azért, mert ez így nem igazságos, hanem mert az asszonysors más megvilágításba helyezi a világot, asszonyírók nélkül mindnyájan kevesebbet tudunk önmagunkról és mindarról, ami körülvesz bennünket.

Árva Bethlen Kata kétszeresen is kiemelkedik a magyar írók, vagy tágítsuk a kört, magyarul írók tiszteletre méltóan népes közösségéből. Kiemelkedik asszony voltával és írásának erejével egyaránt. Mert ő tehetsége szerint igazi író, még ha nem is a nagyközönségnek írt, sokkal inkább Istennek – de ugyan mi lehet magasabb mérce, mint Istennek megfelelni.

 

Rákosi Jenő - Emlékezések

Rákosi Jenő - Emlékezések
Sorszám: 
92
2 500 Forint
+ postaköltség

Rákosi Jenő 1842-ben született, és talán maga a születés volt életében a legnehezebb időszak, ha az volt egyáltalán. Gazdatiszti család, hamar árván maradt testvérek, a fiatal Rákosi Jenőnek abba kellett hagyni iskoláit, hogy testvéreit eltartsa, de ez is minden különösebb nehézség nélkül ment neki.

Tizenhét évesen, pár gimnáziumi osztállyal a háta mögött Zichy-birtokon tanító és gazdatisztsegéd, és bár igazából egyik munka sem érdekli, megkeresi, amit meg kell. Már gimnáziumi éveiben iskolai színjátszókört alapított – itt Somogyban, a Zichy birtokon az akkori falusi ünnepeken a divatos „improvizációs népszínműveket" írja, osztja a szerepeket a falusi legények és leányok között, gondosan ügyelve a reális viszonyukra. Kedvet is kap ehhez, színműveket ír, regénybe kezd, az aktuális Zichy gróf el is küldi, mert egyre többet foglalkozik irodalommal és kevesebbet a gazdasággal. De már keresett annyit, hogy összepakoljon, és Pesten próbáljon szerencsét (ekkor tizenkilenc éves). Hamar felismeri, hogy az addigi színművei is jobbak, mint a kor német színházaiban játszott darabok, a magyar drámákat nem igazán ismeri.

 

Rákosi Jenő - Emlékezések

A kiegyezés gyermeke
Babits Mihály 1915-ben, a Nyugatban megjelentette a „Játszottam a kezével" című versét. A kedves alkotás egy – feltehetően – női kézről szól, annak ujjacskáiról, és az egyik ujj végén ragyogó aranygyűszűről. És hogy a költő milyen szívesen csókolná ezt a kezecskét, milyen szívesen játszana vele. Valószínűleg senki sem vette volna észre a háborús idők forgatagában ezt a szentimentális verset, ha a Budapesti Hírlap nagyhatalmú tulajdonosa és főszerkesztője, Rákosi Jenő nem kel ki vezércikkben a szerinte lázító és nemzetgyalázó vers ellen, azonosítva nemzetárulással a Nyugatot és egész írónemzedékét. Igaz, a költő verse végén olyasmit ír, hogy ezt a szép kezecskét nem adná száz királyért, lobogóért – de nem hiszem, hogy ezt konkrétan a háborúra utalva tette volna oda. Rákosi Jenő őrjöngött, Babits nem értette az egészet és hallgatott, nem is érdekelte. Pedig Rákosi Jenő akkor már újságíró fejedelem, nagy befolyással bíró ember, bármit el tud intézni, amit (akit) csak akar.

 

Szegedi-Maszák Marianne - Csókolom a kezét

Szegedi-Maszák Marianne - Csókolom a kezét
Sorszám: 
95
2 500 Forint
+ postaköltség

Számomra, a családom jellegzetesen magyar 20. századi történetét elmesélő amerikai íróként, ez a rendezvény teljesen másnak bizonyult, mint a korábbiak, melyeken részt vettem az USA-ban. Senkinek sem kellett elmagyaráznom, hogyan ejtse az amerikaiak számára oly bonyolult Szegedy-Maszák nevet, ottlétem alatt pedig számtalan ember osztotta meg velem a saját családja második világháborúban és a kommunizmus korai időszakában megélt tragikus élményét.

Nem kellett ismertetnem a könyvem kontextusát, mert úgy tűnt, csupán az egyik variációja ez annak a több millió történetnek, amelyek a háború idején köttetett szerelmekről, hősökről és gazemberekről, kompromisszumokról és tragédiákról szólnak. A szokványos író-olvasó beszélgetések nyomban átalakultak: egy nagy és kiterjedt család tagjai osztották meg egymással közös metszőpontokkal teletűzdelt történeteiket: Trianon, numerus clausus, Csepel, keresztények, Horthy, nyilasok, zsidók, nácik, 1944. március 19., koncentrációs táborok, Rákosi. Túlélés. Rettenetes, fájdalmas veszteségek. Alkalmanként megeső csodák.

 

Szegedi-Maszák Marianne - Csókolom a kezét

Előszó a jelen kiadáshoz
2014 áprilisában indultam el washingtoni otthonomból a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. A könyv, amelyet a kezében tart, épp akkor jelent meg először magyarul, a könyvvásár pedig remek alkalomnak ígérkezett, hogy íróként személyes kapcsolatba kerülhessek a magyar olvasóimmal. Az ilyen események hídként szolgálnak az alkotás magányos tapasztalata és az ismeretlen világ között, amelybe az elkészült mű érkezik. Bizonyos tekintetben nem vártam sokat az úttól. Azon a héten több száz író, könyvkiadó, árus, kritikus, újságíró és legfőképpen könyvkedvelő gyűlt össze Budán, a vásár helyszínén.

 

Patay Pál - Az életet már megjártam

Patay Pál - Az életet már megjártam
Sorszám: 
98
2 500 Forint
+ postaköltség

Patay Pál visszaemlékezését ilyen mikrotörténelemként érdemes olvasni azon túl, hogy mint a legtöbb sors, méltó a figyelmünkre. És a „mikro" jelző talán nem is méltányos erre a műre. Ami kiemeli a hasonló emlékezések közül, az először is szerzőjének kivételesen hosszú élete. Tudjuk jól, hogy az átélt történelem alapvetően különbözik az olvasottól, és ma már nagyon kevesen akadnak, akik átélt történelemként adhatnak hírt a Monarchia, az összeomlás, Trianon, vagy éppen a két háború közötti évtizedek koráról.

Ez a hosszú élet ráadásul rendkívüli is. Patay Pál résztvevőként ad hírt az egykori magyar földbirtokosok mindennapjairól, katonaként a második világháború koráról, az ötvenes évekről, majd a kamaszkorban megszeretett, és felnőttkorban hivatássá lett régészetről és muzeológiáról. Van egy tudományterület, amelyben Patay Pál mindenki másnál jelentősebbet alkotott: a magyarországi harangok történetének számbavételében és leírásában.

 

Patay Pál - Az életet már megjártam

Mikrotörténelem
A nagybetűs História, a történetírás múltja több mint kétezer éves. Történetírók tízezrei írtak e hosszú idő alatt könyv-százezreket mindarról, ami egykor megtörtént az emberekkel. E könyvek talán kilencvenkilenc százaléka a nagy emberek, uralkodók, hadvezérek, csaták, hódítások történetét beszéli el. Olvashatunk az ókori görögök hősies küzdelméről a perzsák ellen, a római cézárok viselt dolgairól, bizánci császárokról, középkori szentekről, világhódítókról és világpusztítókról. A közemberekről azonban egészen a huszadik századig szinte semmi sincs ezekben a kötetekben.

 

Hankiss János - Magyar géniusz

Hankiss János - Magyar géniusz
Sorszám: 
88
2 500 Forint
+ postaköltség

Ki és mi a magyar géniusz? Évszázadokon keresztül az újra és újra felbukkanó magyar Tudás? Tudós? A szerző maga? Aki a Tudást kereste folyamatosan?

Majd tíz évvel ezelőtt találkoztam ifj. Hankiss Jánossal, amikor e zseniális munka újrakiadásán kezdtem el dolgozni. 1941 után mindössze egyszer jelent meg 2009-ben, és annyira elfelejtődött a zűrzavaros idők művelődéstörténeti rombolásának eredményeképpen, hogy a kultúrérdeklődésbe valósággal új könyvként került be. És Hankiss János nagyon boldog volt, hogy valaki foglalkozott apja műveivel...

Mert a háború utáni agysíkolás bárgyú következményein még a maga módján sután-sikeres rendszervált(oz)ás sem tudott segíteni, a hiányosságokon át beszűrődött valami tudatlansághomály, amit mára sem sikerült eloszlatni. A polihisztor id. Hankiss János neve csak egy a sok száz elfeledett között, művei ma is remekműveknek számítanak, az emberöltőnyi idő nem tudja, nem képes kikezdeni a vaskos és örök érvényű megállapításokat, az azóta felnőtt tudóstársadalom (van ilyen egyáltalán?) eredményei képtelenek cáfolni az enciklopédista Hankiss-tudást. És lássuk be, bárhonnan is, irodalom, történelem, építészet, zene, festészet, ikonográfia, közelítünk a témához, csak annyiban tudjuk bővíteni (ha egyáltalán tudjuk), amennyiben a kiadástól eltelt évtizedek kulturális lenyomatait gyűjtenénk össze. A korábbi időszak komparatív összegzése megvan: ez a mű az.

Ez adja vissza az eltelt mintegy ezer év magyar kultúrájából annak eszenciáját, ami örök érvényű. Ami maga az Állandóság. Az Arc, amiről megismerszik a magyar. Az Arc, amiről megismerik a magyart. Nyugaton, Keleten egyaránt. Mert mi is ez az Arc?, teszi fel a kérdést a Szerző elsősorban. Az, amit rólunk tudnak a világban. A Szellem, a Lélek, az Építő, a Város, a Tudás, hogy csak nagy vonalakban jelezzem, miben gondolkodott Hankiss, egyszóval maga a Tudás, a magyar Tudós szellem produktuma. S hogy ez sajátos? Természetesen. Kié nem az? De hogy mennyire sajátos?, ez itt a kérdés, hiszen épp a miénk egy egyetlen keletről jött európai kultúra.

A miénk az egyetlen városkultúra, amelyik a gazdasági külterület és a belváros meghonosítója (mert ma is hobbitelkek veszik körül a tucatnyi kisvárost szerte a Kárpát-medencében), mert ezek együtt lélegeztek évszázadokon át; a Dalhon Magyarországa: mert a zenénk is lényegesen más, mint a dekadens nyugati, mert népi gyökerű. És friss és ígéretes, mondták róla a XIX. századiak; de a magyar nyelv is muzsikált Európa-szerte, már annakelőtte, hogy Haydn és Beethoven Magyarországon muzsikált. De a középkori építészet vagy a reneszánsz udvari kultúra is együtt lélegzett mindazzal, ami Budán (is) zajlott. Vagy nézzük csak meg a kolozsvári Szent Mihály templomot, a kassai Szent Erzsébet székesegyházat, a nyírbátori minorita templomot. Vagy egy korábbi példa: a jáki és a zsámbéki templomot, illetve romot: ahogy az előbbiek, úgy ezek is analógiák. A reneszánsz „várkultúra" ugyanaz Visegrádon, mint Gyulafehérváron, mint Késmárkon vagy a Fogarasban. És sorolhatnám időtlen időkig... mit is? Mindazt, amit amúgy (talán) tudunk, csak nem vettük észre. Mert az együttállások rejtőzködnek. Ha közel vannak topográfiailag, akkor is, ha messze, akkor (talán) egyáltalán nem látjuk meg. Nézzük, de mégsem. Aztán ha jobban (meg)nézzük, akkor feldereng valami. Egy másik homályból, az ismerősség kedves homályából. Mert ismerős a reimsi katedrális ornamentikája, a Notre-Dame architektúrájának struktúrája, a keleti díszítésű aschaffenburgi kastély mintázata, a firenzei városháza várszerűsége... mert van magyar megfelelője. Ahogy mindennek Szent Istvántól errefelé. Vagyis európaiságunktól kezdve, az Árpád-ház és az Anjouk korától a török pusztításig. Micsoda lovagkor volt itt Nagy Lajos idejében.

Amikor az Itt teljes Kelet-Közép-Európát jelentette. A Magyar Királyságot. És micsoda reneszánsz meg barokk virágzott, szintén Itt, csak akkor már kisebb „Itt"-ben. Majd a XVI. század megváltoztat mindent, a török lenyomat történelmileg ugyan pusztít, rombol, gyilkol, megszáll, annektál, zsarol, hadi sarcot vet ki, de retrospektív nézetből fürdőkultúrát, nyelvi gazdagítást, irodalmi témát, hazaszeretet hoz-ad-táplál, és másfélszáz év alatt-után létrejön Európa egyetlen „multikulti" társadalma. A XVII. század végére! Pedig előtte három részre szakadtunk, a Hódoltság kiüresedett, Erdély pedig felemelkedett. Aztán négybe szakadtunk Thökölyvel... Meg harcoltunk ezután is. Szabadságharcok és lázadások. Eltiprás, kiegyezés, polifónia, világháború, eltiprás. Ma meg akkorák vagyunk, mint az egykori Hódoltság. És éppen azon a részen, tehetném hozzá némi malíciával, de ez csak a Történelem hozadéka. Vagy a soknemzetiségű állam kétszáz éves hagyatéka, hiszen nem volt életképes hosszabb távon. A dinasztiák túlélőfélék, a multikulti nem. Pár emberöltő nem olyan sok például egy nyolcszáz éves dinasztiához (Habsburgok) képest. De hogy milyen hallatlanul gazdag művelődéstörténeti kincsesbánya, Európa leggazdagabb kultúrlelete mindez, azt csak az tudja, aki igazán belenéz. És Hankiss jóvoltából most mi is (újra) belenézhetünk.

Csak halkan jegyzem meg: megint egy „multikulti" korszakot élünk, csak ez másképp az. A korábbi épített, őrizte a sokféleséget a finom integráció mezsgyéjén. Divatos szóval élve passzív, konzervatív, állandósult és lassú. Emez épp az Arcot szeretné kisimítani, a vonásokat eltakarni, a barázdákat befedni, s a tekintetbe újabb homályt csempészni. Mert ez más...

Olvassuk csak Hankisst, és keressük a csodás hasonlóságokat, vonásokat: az ezeréves Európa Arcát látjuk.
Tíz évvel ezelőtt ifj. Hankiss János az alábbiakat írta kérésemre apja művéhez: „Apánk, Dr. Hankiss János ny. egyetemi tanár a háború előtt legfontosabb feladatának tekintette intézeti munkáját a Debreceni Francia Intézetben, a hazai népművelést és a magyarság értékeinek közvetítését szerte Európában és a világban. S miközben minden idegszálával hitt ennek a népnek az értékében, az ország küldetésében, világosan látta, hogy a magyar kultúra akkor válik teljessé, ha Európába és a világba is kisugárzik. Aligha van könyv, amely megközelíti ennek a bemutatásnak a sokszínűségét, bonyolult összefonódását. Ezer olyan kapcsolatról olvasunk, amely eddig ismeretlen volt számunkra."

Kovács Attila Zoltán

 

Hankiss János - Magyar géniusz

A magyar lélek tükrözője

„A kis bajoktól kellene félni, a kis szeretetlenségektől, ádáz mellőzésektől, rideg érdektelenségtől, a napi „kis" jelentéktelen, ismétlődő, mindig ugyanoda ütő vízcseppektől. A kis haláloktól. Amelyek alattomosan közelítenek meg, kivédhetetlenül kerítenek hatalmukba és fojtogatnak. (...) A kis gyilkosaid elől menekülj!
Hankiss János nem találkozott életében „nagy gyilkosokkal". Ahhoz túl jó ember volt. És túl sok ismerettel bírt. Szakmai tudását, emberségét senki nem kérdőjelezhette meg. 1945-ben el akarták ítélni, nem tudták pontosan megmondani, miért. Az 50-es években, ha egy-egy „központi, gyilkos hullám" el akarta borítani, odaért hozzá, megállt előtte, tisztelgett, kikerülte, és hömpölygött tovább.

 

Mi a magyar? - tanulmányok

Mi a magyar?

A könyv, melyet e címmel Szekfű Gyula szerkesztett és a Magyar Szemle adott ki 1939-ben, talán soha nem volt olyan időszerű, mint amilyen ma. A zavar és bizonytalanság ködében élünk a magyarság minden fontos kérdésében, az ellentétes nézetek olyan szélsőségei elegyednek össze számtalanszor ugyanazokban az agyvelőkben is, a «magyar» szónak még szótári definíciója is olyan sokféleképpen és ellentmondón hangzik különböző ajkakon, a közélet és szellemi élet különböző tájain, hogy már a magyar öntudat teljes szétbomlásával kell számolnunk. Különösen, hogy korunk Európájában a nemzetállamok szuverenitását megkérdőjelező politikai nézet az uralkodó, reméljük már nem sokáig. A nemzeti szuverenitás korlátozása pedig a nemzetállamok megszűnéséhez vezet. Sokan és sokat dolgoznak jelenleg azon, hogy a nemzetállamok megszűnése után már fölösleges kérdés legyen: mi a magyar, mi a lengyel, mi az olasz? Lassan, úgy tűnik, maguk a nemzetek is kezdik felismerni, hogy ez a törekvés miféle gazdasági és politikai manipulációs eszközöket szolgál, mennyire egy behatárolható kisebbség érdeke csak, de mihelyt ez a felismerés általános körűvé válik, már talán a harc is eredményesebb lesz. Magyarország a nemzetállamok megmaradásért sokat tett az elmúlt évben, tegye ezt továbbra is!

 

Várkonyi Nándor - Ötödik ember 1. - 3.

Ajánlás és előszó

Aki ma Várkonyi Nándorról beszél, tudnia kell: a Teremtésről, a Teremtő és teremtett viszonyáról beszél. Aki olvassa őt, annak gondolkodását, érzését és akaratát merőben más – matéria feletti szférába kell emelnie. Ebben a szférában Várkonyi Nándor mint alkotó nincs egyedül. Lehet-e véletlen, hogy a tér ugyanazon kivetített pontján, Magyarországon, szinte egyidejűleg élt és dolgozott Hamvas Béla, Kodolányi János is? S mindannyian oda jutottak a lét tövének közvetlen közelébe – a legsötétebb külső elnyomás éveiben! Várkonyi Nándor 1896-tól 1974-ig, Kodolányi János 1899-től 1969-ig, Hamvas Béla 1897-től 1968-ig volt közöttünk. A születés szinte egyidejű: még az első nagy világbomlás előtt. A kivonulás is majdnem azonos, átvészelve a második nagy világborulást, a náci és a bolsevik diktatúrát. Várkonyi kapott csak egy kis ráadást, még körülbelül 7 esztendőt. Működtek látványos siker nélkül, belső dicsőségben. Ismerték egymást. Nekik már nem kell a mi elismerésünk. Ők már ott vannak, ahol az értéket krisztusi mércével mérik. Nekünk kell az, amit a létből az életbe visszahoztak. Nekünk fontos a szemünk elől erőszakkal lemeszelt dimenzió, a leltár éléről durván kivakart istenség, a végtelen perspektíva, most, amikor a divatos ideológiák ismét karámból karámba terelnének bennünket. Vegyük tudomásul – bár fogcsikorgató keserűséggel – hogy ez a kor, amelyben élünk, a paradicsomi ember, a régi „primőr Égi ember" fokozatos anyagba-süllyedése után még az ötödik ember, az átmeneti ember kora. S ez a kor nem kedvez a szellemmel teli bölcseleteknek, a mítosz igazságait babonává alázza. Ugyan nem tiltják már a transzcendenciát, csak éppen a fősodorból folyamatosan kirekesztik.

A jelen átlag embere sodródik; Várkonyi művében a mai világállapot, tudat-állapotunk tünet-együtteseinek szívszorító látleletét nyújtja. A „mindenki harca mindenki ellen" a darwinizmus felületes értelmezésével és a marxizmussal elnyerte tudományos megalapozottságát. Várkonyi keserűen mondja, azt kutattuk a XX. század első felében, mi teszi az embert az állathoz hasonlóvá. Az állatot kerestük az emberben, és meg is találtuk azt... Az állatalatti ember rémképe föl-fölsejlik. Az anyagot azonban nem hanyagolni, megvetni, vagy éppen pusztítani kell, hanem azt átnemesítve, felhasználva, átvágni magunkat a sötétségen. Várkonyi hisz a nemrég elkezdődött Vízöntő-kor jóslatában: az anyag világából kilépni vágyó ember ugyan még nem tud teljesen elszakadni az anyagtól, de mindinkább szellemi célok szolgálatába állítja majd azt. A hatodik ember már készülődik, bár bölcsője még a távoli jövőben várakozik. Van hát időnk a választásra (lefelé vagy felfelé), de a tapasztalatok nagyobb aktivitásra intenek, mert antikrisztusi erők, démoni erők roppant, félelmetes energiája áramlott a harmadik évezred küszöbéhez, mint a gyanútlan ember tolakodó, hisztérikus fogadóbizottsága, hogy a várakozó angyali dajkákat szüntelen takarásban tartsa. De mégis: az Atlantisz utáni hatodik kultúrkorszak emberének (a Golgotai misztérium erejével) már lesz képessége, hogy az akkorra megszerzett bölcsességet kozmikus szeretettel itassa át. Addig is folytatni kell a jót, ami a sok rossz között is el van kezdve, de még messze nincs befejezve. „Az ember szava nélkül a Kozmosz nem teljes" – higgyünk Várkonyinak. Mert mi a cél? (Csak dadogva szólhatunk róla) A visszatérés. A nemző, szülői ölből idő előtt lemászott, elbitangolt gyermek, a csellengő, tévelygő kamasz egyszer végre felnől és okosodva, nyugodva már a Nemző-Szülő támaszára tér majd vissza!

„Lélek lép a lajtorján" – ahogy az eszmében-barát Weöres Sándor írta. S bár tenyészet és enyészet közt, homályba süppedt völgy-világban, mocsaras tájon evickélünk, az út vissza még nincs lezárva. Újra és újra rátalálni, irányban maradni – elavulhatatlan feladat. Ebben segít Várkonyi Nándor, akinek óriási, kéziratban heverő életművét a Széphalom Kiadó, Mezey Katalin – eléggé föl nem becsülhető szolgálattal sorozatban kiadta. Monumentális vállalkozás. Így lett Várkonyi ember- és kultúrtörténeti bölcsessége teljességében közkinccsé, A Sziriát oszlopainak az addig itt-ott megcsonkítottan engedélyezett szövegének publikálása után.

Minden másképp van. Ez a felismerés – felismertetés – a kulcs ehhez a mindent a szellemiből eredeztető világképhez. Az olvasó – mintha csak a fejéről újra a talpára állított létigazságra bukkanna – eddigi hézagos „tudását" félretéve, valódi, felfedező izgalommal követheti a szellemiből lefűződő, az anyagot megtapasztalni kényszerülő ember útját, ahogy homályos emlékezetét vesztve egyre egyoldalúbbá válik a matéria csábításában. Az őskor – ókor még megpróbálja itt a Földön szerezni vissza a Paradicsomot, a középkor visszahelyezné azt az égi helyére, a renaissance már szinte száműzi, tobzódik a fizikai valóságban. Meghökkentő Várkonyi fogalmazása: a renaissance „nem más, mint egy bordélyházzal keresztezett zsiványtanya képe."A felvilágosodás valójában – a szellemet illetően – besötétedés: az elhomályosodást téveszti össze a hajnalpírral. Fokozatosan úrrá lesz a téboly – csúcsán a véres francia forradalommal. Egyre tipikusabbá válik a csőcselék-ember. A XIX. században a túlhajtott anyagelvűség aztán másodszor is keresztre feszíti Krisztust. A feudalizmus isteni elrendelésnek álcázza az alávetettséget.

A kapitalizmus „versenyként" üdvözli az erőszakosok képességét a gyengébbek megtiprására. Igen, kellene a változás és változtatás, csak nem úgy, ahogy eltervelték és végbevitték... – mondja Várkonyi. „A történelem bűne nem az volt, hogy egy korhadt rendszert félresöpört, hanem hogy az elavult természetes hierarchia helyébe nem állított újat, elevent... Megtagadta magát a hierarchia lényegét, a kiválóság elvét: a minőséget, s helyébe megszervezte a tömeg, a mennyiség uralmát..." Elszabadult a bestialitás. Várkonyi jól ismeri a korai kapitalizmus borzalmait, de azt vallja, mindent igazságos rendbe tenni nem lehet kizárólag a javak szétosztása útján, az ember nem csupán gyomor-állat, s a javakat nem osztják, hanem szerzik... Mert vannak tudatlanok és tehetségtelenek, akiket talán nem ugyanannyi illet meg a javakból, mint a tudósokat és a szorgalmasokat; továbbá lusták és veszedelmes gazemberek, akik nem javakra, hanem büntetésre méltók. A kiemelkedő zsarnokok ál-mítoszokkal kábítják a társadalmi és politikai légkört. A hitleristák a vér, a faj mítoszával „dolgoztak", a bolsevizmus az osztályharc és a dialektika mítoszával. Az emberiség a marxisták szemében burzsoá csökevény, a nácizmusnak dekadencia.

Az igazságtalanság elleni harc ezen a szinten művelve, nem más, mint „az éhfarkas háborúja az erszényes hiéna ellen." A liberalizmus, ami kizárólag az egyes-egyén önzésére épül, nem megoldás, mint ahogy az ál-kollektívizmus sem az. Megjelenik az új tünemény, az emberiség szélsőségektől zaklatott történelmében: az antitalentum, aki a Gonosz kezére játszik. Az „anti" előtag nem a tehetség hiányát jelenti, hanem csupán az előjelét, a mínuszt, azaz működésének a normálissal ellentétes irányát... az antitalentum a tömeg függvénye: vagy strici, vagy szoknyavadász, vagy selyemfiú. Kotyvaszt, kever, generál-szósszal önt minden új ízt nyakon. Rosszabb, mint a valami–nélküli személy, mert a valami ellen hatásosan működik. A sodródó embert hol a bal part, hol a jobb part zátonya felé terelik politikusok, írók, művészek, tudósok olykor szellemesnek tűnő, de sohasem szellem-teli kisebb-nagyobb csoportjai. (Mammon–futtatta prostituáltak, vagy szimpla tükrözői az elsilányult világnak, vagy a technikában lelik meg imádatuk tárgyát, öncéllá emelve.)
...A sodródás veszélyes. Erős kapaszkodót kell keresni, s onnan nekirugaszkodni, újra és újra... Mert a világnak nincs vége. Várkonyi tudta. Másképp nem lett volna értelme megírnia – süketen is meghallva az égi zengést – azt amit megírt. Az anyag agresszív eltorzítása: lebegés az űrben. Az anyagban is működő isteni szubsztancia felismerése azonban maga az út, hazafelé. Ez a mi felelősségünk: önerőből megállni a sodrásban; irányt venni, és nekiveselkedni... Nem hétszer. Hetvenhétszer.
Kézikönyv, amit ajánlok. Mindennapi használatra – az öröklétben.

Jókai Anna

A KÖTET MÁR NEM KAPHATÓ!

 

Gerencsér Miklós - Vörös könyv 2.

Gerencsér Miklós - Vörös könyv 2.
Sorszám: 
55
2 500 Forint
+ postaköltség

A szerző Gerencsér Miklós író, újságíró és lapszerkesztő. Győrött született, 1932. december 4-én. Aszófőn halt meg hetvennyolc évesen, 2010. május 17-én. Tanult szakmunkásképzőben, építőipari technikumban, egy évig az Iparművészeti Főiskolán. Politikai főiskolát is végzett, becenevén Foxi-Maxi egyetemet. Építőmunkásként Sztálinvárosban dolgozott.

A Sztálinváros szót a számítógép 2016-ban helyesírási hibának tünteti fel. A vas és acél egykori fővárosát Dunapentele falu helyén építette fel a kommunista ifjak szorgalmas serege. Mai neve Dunaújváros.

Gerencsér Miklós 1952-től 1956-ig a Magyar Távirati Iroda és a Néphadsereg című lap munkatársa volt. 1956-ban az MTI szolnoki irodáját vezette. Az oroszok becsukták, a szolnoki archívumban olvasható dokumentumok szerint elvették a cipőfűzőjét, majd néhány nap múltán nyitva hagyták az ablakot, hogy menjen, ha akar. Ment. Budapestre, albérletbe. Teherautón hurcolta a kórházakba a tejet és a kenyeret.

Gerencsér Miklósnak élete során huszonnyolc albérlete volt.
1956. késő őszén angyalföldi albérletében egy lábosból paprikás krumplit evett. Belépett egy fontos ember, és a megalakuló pártlaphoz, a Népszabadsághoz hívta munkatársnak. Az elvtársaknak kellett egy szorgalmas munkatárs.

Gerencsér Miklós érvényesülni akart. Ment. 1988-ig a Népszabadság munkatársa volt. A hatalmi központból bizonyos idő után kiszorították, a lap vidéki tudósítója lett. Aszófőn élt egy parasztházban, melyet saját kezével tett lakhatóvá.

 

Gerencsér Miklós - Vörös könyv 1. - 2.

Lectori salutem!

Vörös könyv 1919. Ez a cím.

A szerző Gerencsér Miklós író, újságíró és lapszerkesztő. Győrött született, 1932. december 4-én. Aszófőn halt meg hetvennyolc évesen, 2010. május 17-én. Tanult szakmunkásképzőben, építőipari technikumban, egy évig az Iparművészeti Főiskolán. Politikai főiskolát is végzett, becenevén Foxi-Maxi egyetemet. Építőmunkásként Sztálinvárosban dolgozott.

A Sztálinváros szót a számítógép 2016-ban helyesírási hibának tünteti fel. A vas és acél egykori fővárosát Dunapentele falu helyén építette fel a kommunista ifjak szorgalmas serege. Mai neve Dunaújváros.

Gerencsér Miklós 1952-től 1956-ig a Magyar Távirati Iroda és a Néphadsereg című lap munkatársa volt. 1956-ban az MTI szolnoki irodáját vezette. Az oroszok becsukták, a szolnoki archívumban olvasható dokumentumok szerint elvették a cipőfűzőjét, majd néhány nap múltán nyitva hagyták az ablakot, hogy menjen, ha akar. Ment. Budapestre, albérletbe. Teherautón hurcolta a kórházakba a tejet és a kenyeret.

 

Patai József - A középső kapu - Héber költők

Kedves Olvasó!
Nagy örömömre szolgál, hogy újra elérhetővé válnak Patai József, e hazánkban mára méltatlanul feledésbe merült, ám valaha ugyanitt a héber nyelvű irodalom egyik legkiválóbb értőjeként és népszerűsítőjeként ünnepelt író, költő és műfordító valószínűleg legnagyobb jelentőségű művei. Patai életútja pontos látleletét adja annak a kettős kötődésnek, amely a magyar zsidók világlátását, hagyományaikhoz és szülőföldjükhöz való hűségüket egyaránt meghatározta.