Utazás térben, időben, képzeletben

Aki térben utazik, határokba botlik.
A nyelvi határ áttetsző, olykor láthatatlan, alig-alig érzékelhető: lassan haladva hegyen-völgyön át, idő múltán vesszük csak észre, hogy többen körülöttünk már nem a mi nyelvünkön beszélnek.

Az életformahatár gyakran jól látható, mindig átélhető: a folyó egyik partján síkság, ott gabonát, kukoricát vetnek a parasztok, a csikósok ménest legeltetnek; a túlparton hegyek magasodnak, ott bányászok, favágók élnek.

A politikai határ – gyakran csak sorompó, néha szögesdrót, vasfüggöny, aknazár – mindenkit megállásra kényszerít: engedéllyel, útlevéllel, vízummal járható át, s olykor az engedély is csupán a kiváltságos kevesek joga, lehetősége.


Főhajtás

Gróf Esterházy Jánosnak egyetlen „bűne” volt: a tömeggyilkos nácikat éppúgy megvetette, mint a tömeggyilkos kommunistákat, a népirtó Hitlert éppúgy, mint a népirtó Sztálint.

„A szlovákiai magyarság csak magyar. Keresztény és nemzeti alapon állunk, de a nyilaskeresztes beállítottság épp oly távol idegen számunkra, mint a bolsevisták sarlós kalapácsa.”

Tudta, hitte, vallotta: a nácik erkölcstelen, hitetlen, világromboló gazemberek.

Tudta, hitte, vallotta: a kommunisták erkölcstelen, hitetlen, világromboló gazemberek.

Ígérgetnek, de soha egyetlen ígéretüket nem tartják be. Mindig a nép, a nemzet boldogulásáról, a haza felvirágoztatásáról papolnak, de csak saját aljas érdekeik lebegnek a szemük előtt; mindig hazudnak, igazat véletlenül sem mondanak; számukra csak egy a fontos: erőszakkal megszerzett hatalmuk bármi áron történő fenntartása, megőrzése.


Utazás szekéren, hintóban, vonaton

San Remo felé robogott a vonat 1935 tavaszán. Utazás közben s a nyaralás csenddel bélelt óráiban Németh László Stefan George verseskötetét lapozgatta, Ady Endre tusakodásain tépelődött, Frobenius, Herodotosz történeti munkáját forgatta, s útinaplójában leírt egy elgondolkodtató mondatot: „A jó könyvet arról ismerem meg, hogy nem tudom egyfolytában végigolvasni.”

Jó könyvet tart kezében az olvasó: nem érdemes egyfolytában végigolvasni.

Ejtsük néha ölünkbe e vaskos kötetet, ne lapozzunk tovább. Ízlelgessünk egy-egy ódon zamatú szót, kifejezést; olvassuk el újra és újra a többszörösen összetett mondatokat, a megfejtést keresve töprengjünk el a sok szálból egybeszőtt gondolatokon… s burkolóddzunk be a magunk teremtette csendbe.

 

Nem hervadó rózsák

– Mese! – szólunk bosszúsan, ha társaságban valaki tetteit nagyobbítva, csodákat lódítva különbnek, értékesebbnek, tiszteletreméltóbbnak hazudja valós önmagánál önmagát.
– Mesélj! – fordulunk barátunkhoz, cimboránkhoz, ismerősünkhöz, ha fájásig furdalja oldalunkat a kíváncsiság: mikor, kivel, hogyan?

– Ugye mesélsz? – néztünk vágyakozva gyerekkorunkban édesanyánk szeretetével minket magába ölelő szemébe, és állunkig húzva a paplant, vártuk a csodát: elvarázsló meseszó röpítsen tündérekkel, János vitézzel, mézeskalácshuszárral boldog álomvilágba.

Életünk is mese: szeretnénk hinni a boldog befejezésben. Mint a mesében...
Kriza János unitárius lelkész 1842-ben tette közzé felhívását: támogassák nagybecsű hazánkfiai – péterfillérekkel is! – népköltészeti gyűjtésének közzétételét.


Népművészet a konyhában

Sokan kedvelik a finom falatokat, a régi, magyaros étkeket, fűszeres rostélyosokat, ropogós malacsülteket, pompásan illatozó marhatokányokat (akár erdészné, akár kertésznő módra), ám a lábast a fazéktól, a tepsit a serpenyőtől nem tudják megkülönböztetni, s tán már hírét sem hallották annak, hogy a ma már roppant drága, ritka, csak kevesek által ismert sáfrány hajdan a magyarok legkedvesebb fűszere volt. Pedig Galeotto Marzio, Mátyás király udvari történetírója följegyezte: „a magyarok igen nagy mértékben használnak sáfrányt, szegfűszeget, fahéjat, borsot, gyömbért meg más fűszereket. A magyarok erőteljesebb és hevülékenyebb természetűek, nem helytelen tehát, hogy sok fűszerrel élnek.”


Kalandlabirintus

Kalandos életének hihető-hihetetlen történetét Jelky András önéletrajzában maga írta meg. Bebarangolta a világ mind a négy égtáját, s felesége halála után megfáradt, de életvidám emberként tért haza, Európába. Egy évig Bécsben időzött, majd újra megnősült és letelepedett Pest-Budán. Ötvenhárom éves korában itt halt meg 1783. december 6-án.

Kacskaringós életútja magyar ritkaság: volt erőszakkal besorozott katona és furfangos katonaszökevény Európában, földönfutó szegény ember Dél-Amerikában, vitorlavászon szabó az Atlanti-óceánt átszelő teherhajón, aztán kalózok foglya a Földközi-tengeren, macskaápoló rabszolga Észak-Afrikában, zsoldos katona Kantonban, gazdag és megbecsült „európai” szabómester Batáviában (a mai Djakartában), földbirtokos és titkos tanácsos Indonéziában, lakatlan szigeten őserdőlakó egy pápua szépséggel, hallgatag holland nagykövet Japánban…

Húsvét ünnepén

Máté evangéliuma szerint Jézus Krisztus utolsó szavai halála előtt a keresztfán: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”

Jajkiáltás, könyörgés, emberi panaszszó: Jézus földi emberként fél az elmúlástól, a szenvedéstől, a rá váró kínhaláltól; úgy érzi: Isten elhagyta őt, s bár hiszi feltámadását és az örök életet, a halál előtti pillanatban emberként retteg az örök sötétségtől.
Lukács evangéliuma szerint Jézus Krisztus utolsó szavai halála előtt a keresztfán: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!”

Jézus hívő emberként halála pillanatában megbékél sorsával és az Atya fiaként ajánlja fel lelkét az Úrnak.