A kiegyezés gyermeke
Babits Mihály 1915-ben, a Nyugatban megjelentette a „Játszottam a kezével" című versét. A kedves alkotás egy – feltehetően – női kézről szól, annak ujjacskáiról, és az egyik ujj végén ragyogó aranygyűszűről. És hogy a költő milyen szívesen csókolná ezt a kezecskét, milyen szívesen játszana vele. Valószínűleg senki sem vette volna észre a háborús idők forgatagában ezt a szentimentális verset, ha a Budapesti Hírlap nagyhatalmú tulajdonosa és főszerkesztője, Rákosi Jenő nem kel ki vezércikkben a szerinte lázító és nemzetgyalázó vers ellen, azonosítva nemzetárulással a Nyugatot és egész írónemzedékét. Igaz, a költő verse végén olyasmit ír, hogy ezt a szép kezecskét nem adná száz királyért, lobogóért – de nem hiszem, hogy ezt konkrétan a háborúra utalva tette volna oda. Rákosi Jenő őrjöngött, Babits nem értette az egészet és hallgatott, nem is érdekelte. Pedig Rákosi Jenő akkor már újságíró fejedelem, nagy befolyással bíró ember, bármit el tud intézni, amit (akit) csak akar.

Előszó a jelen kiadáshoz
2014 áprilisában indultam el washingtoni otthonomból a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. A könyv, amelyet a kezében tart, épp akkor jelent meg először magyarul, a könyvvásár pedig remek alkalomnak ígérkezett, hogy íróként személyes kapcsolatba kerülhessek a magyar olvasóimmal. Az ilyen események hídként szolgálnak az alkotás magányos tapasztalata és az ismeretlen világ között, amelybe az elkészült mű érkezik. Bizonyos tekintetben nem vártam sokat az úttól. Azon a héten több száz író, könyvkiadó, árus, kritikus, újságíró és legfőképpen könyvkedvelő gyűlt össze Budán, a vásár helyszínén.

Emlékezzünk régiekre
Könyvet hozott számomra 2017 novemberében a postás: Napló, múltidőben. Régi ismerősöm, Szigethy Gábor írta. Szembetűnő volt a hófehér könyv címlapján a kép: 1955 (piros) 1956 (zöld) 1957 (fekete). Piros: kommunista uralom. Zöld: magyar remény. Fekete: nemzeti gyász.

Már a cím felkavart. Vissza a múltba: az emlékek, mint a kiszabadult méhraj, zsonganak, rajzanak körülöttem, és ahogy az érdekfeszítő, szívbemarkoló könyvet olvasom, újra és újra arra gondolok: ez a könyv olyan, mint egy kórházi kórlap. A szocialista demokrácia álnevű proletárdiktatúra kórlapja, mondjuk egy lerobbant bolondokházában.

Sokan nem értették, évtizedeken keresztül kérdezgették tőlem is, forradalmártársaimtól is, hogy mi volt a forradalom kiváltó oka, miért adta annyi fiatal gondolkodás nélkül az életét a Hazáért. Aki Szigethy Gábor könyvét elolvasta, ezen soha többé nem fog gondolkodni. Kiss Dezső forradalmár barátom által írott egyetlen könyvének címe jut eszembe: Nem tudtam hódoltságban élni.

A magyarok nem tudtak hódoltságban élni. A Napló múltidőben nemcsak kórkép, hanem történeti látkép a korról és jellemrajz is az akkor uralkodó osztály tagjairól, akik csak szovjet tankokkal a hátuk mögött, Moszkva fegyveres támogatásával bitorolták a hatalmat és tartották rettegésben az egész társadalmat.

Demokritosz görög gondolkodó írta: „Nehéz dolog hitványak uralma alatt élni." És a tisztességes, hazájukat, nemzetüket, ezeréves magyar kultúrájukat szerető magyar embereknek ezeknek a hitvány alakoknak az uralmát kellett elviselniük. Kitelepítés, Gulág, Recsk, börtön, kivégzések, ítélet nélküli gyilkosságok...

A királyok halnak, az ember él
2011-ben Habsburg Ottó közel 99 évesen, egy évvel nagyszerű feleségének halála után örök nyugalomra szenderült egy csodaszép tó partján. 
Két temetés: nem szokatlan Habsburg-házi körökben. Kivágják a szívet, azt szívurnába helyezik. A testet a szív nélkül eltemették Bécsben, a szívurna útra kelt Pannonalmára, ahol Várszegi Asztrik apát áldásával helyezték végső helyére.
 
A szívet az emberiség egyöntetűen az érzelmek központjának álmodta meg. Nemcsak a szeretet, a szerelem – de a gyűlölet és minden más érzelem szélsőséges megnyilvánulását is onnan eredeztetjük. Szívből szeretem – szívből gyűlölöm. Ugyanúgy használjuk mindkettőt. Ha az agyi működés leáll, a test még élhet egy darabig, sokáig. Ha a szív szakad meg, nincs tovább.

Mikrotörténelem
A nagybetűs História, a történetírás múltja több mint kétezer éves. Történetírók tízezrei írtak e hosszú idő alatt könyv-százezreket mindarról, ami egykor megtörtént az emberekkel. E könyvek talán kilencvenkilenc százaléka a nagy emberek, uralkodók, hadvezérek, csaták, hódítások történetét beszéli el. Olvashatunk az ókori görögök hősies küzdelméről a perzsák ellen, a római cézárok viselt dolgairól, bizánci császárokról, középkori szentekről, világhódítókról és világpusztítókról. A közemberekről azonban egészen a huszadik századig szinte semmi sincs ezekben a kötetekben.