Ajánlás

Zsibong az osztály, valamit kezdeni kell velük, lekötni a szanaszét kalandozó, minden ingerre odaforduló – és így a tanárt azonnal cserbenhagyó – kamaszfigyelmet. Nem tudom, melyik órán, miről jutott eszembe, hogy a Pendragon legendáról kezdjek el mesélni. És nemcsak a rózsakeresztes titkokról, a középkori misztikusokról, vagy épp a könyvtárban bimbózó szerelmekről – lenyűgözött, hogy egy hercegnő is belebolondulhat egy könyvmoly történészbe… –, hanem azokról a Szerb Antal-mondatokról is, amelyek nyugtalanítottak.

Madách
Lectori salutem, sőt tán sokkal inkább lectori laudam, vagyis nem egyszerűen üdvözlet, hanem tisztelet az Olvasónak! Egy olyan könyvet vesz ugyanis a kezébe, amely az idő múlásával egyre hatalmasabb, egyre nehezebben megmászható hegyorommá válik: e nagyszerű mű megértésének elsődleges nehézsége egyre inkább nem abban áll, amit mond, hanem abban, ahogy mondja.

A magyar nyelv egyik legnagyobb géniusza, Arany János, mikor Madáchtól megkapta a Tragédia kéziratát, a mintegy négyezer soros drámai költeményben – érintetlenül hagyva és nagyra értékelve a mű egyedülállóan gazdag gondolati szerkezetét – több mint ötezer helyesírási és stilisztikai javítást javasolt, amelyet Madách őszinte tisztelettel el is fogadott. Mégis, mindezzel együtt, másfél évszázad múltán, nyelvünk változásával – külső segítség, valaminő „fordítás” nélkül – egyre több szó, s így egyre több gondolat és mondat hullik ki a mai olvasók túlnyomó többsége számára a mű szövetéből.

A zongorista, aki ellopott egy mozdonyt…
Nem, nem e sorozat újabb Rejtő-kötetét veszi kézbe az Olvasó, csakhogy az Ágyúk és virágok éppen nem szokásos önéletrajz, inkább kalandregény, ezért is ajánlom a szívem közepéből. Mert tele a padlás mégoly nagy művészek öntömjénező írásaival: ugyanakkor kit érdekel, melyik ezer városban, hány száz karmesterrel, milyen hosszú auto­gramsort gyűjtve telt a pálya, melynek elemeihez holmi újságíró négerez kohéziós emlékeket? Engem biztos nem.

A Cziffra Györgyé viszont olyan sors, amelynek nagy kanyarjai nem a művészélet sallangjaival „ékesek”, viszont a XX. század jegyeit mind magukon viselik. Ki hinné, hogy a Horthy-érában is felemelkedik egy tehetséges cigánygyerek: nyolcévesen a nagy Dohnányi Ernő fogja kézen, és viszi a Zeneakadémiára? Ugyanez a rezsim el is veszejti majd, hisz munkaszolgálatra küldi – ott többször szökik, s ha nincs mivel, hát mozdonnyal teszi…

„A szeretet az élet”

Mondják, hogy a legnagyobb írói vakmerőség az efféle egyszerű igazságok leírásához kell. Ennél nagyobb manapság tán csak annak bevallásához szükségeltetik, hogy felnőtt olvasóként még mindig könnybe lábad az ember szeme, mire eddig a sorig, a Kincskereső kisködmön zárómondatáig eljut. Márpedig ez velem s a családomban élőkkel többször is előfordult. Idén karácsonykor, mikor már gyerekeim betűzgették Móra Ferenc halhatatlanná vált könyvét, édesanyám, a nagymuzsalyi tanárnő jutott eszembe, aki a kötelező olvasmány tanórai előadása közben könnyeivel küszködött boglyasfejű kisiskolásai körében. Nézem fiaim igyekezetét, a gőzölgő fejeket a sorok fölött, és én is elérzékenyedem. Hazagondolok. Még csak égbelátó sem kell hozzá, hogy gyermeki önmagamat visszaidézzem.  Nálunk, Nagymuzsalyban a hegy valóban kinccsel, arannyal van tele, ami sok bajt hozhat még ránk. Most igazán elkelne Móra bölcsessége a sok okoskodó ember között. De jó volna, ha az ukránok is olvasnák Mórát!

„Boldogok a szelídek,
mert ők öröklik a földet.”
(Máté 5,5)

Németh László „szelíd” ember, aki vallotta, hogy „a földet örökölni”, azaz Isten eredeti gondolata szerint rendezni dolgainkat és megélni életünket, csak szelídségben lehet; egyébként elherdáljuk az örökségünket, benne saját életünket, másokét, népet, nemzetet, értékeket, lakott földet, mindent. Nem vagyunk messze ettől. Németh László üzenete aktuálisabb, mint valaha, egy tékozló világban.

Németh László kiváló emberismerő, az emberi, ezen belül a női lélek minden rezdülését tökéletesen ismeri, és leheletfinom érzékenységgel, tapintattal, finomsággal tárja ezt elénk. Hemzseg ezektől a gyöngyszemektől az Égető Eszter is. Aki pedig így ismeri az emberi rezdüléseket, „motívumokat”, az nemcsak az egyes ember szívének dobbanásait vagy a házasság és a családi élet zörejeit, hanem a társadalom, magyar társadalmunk minden üzemi zaját is hallja, nemcsak a robbanásokat. Aki ilyen érzékeny, az észrevesz olyan bajokat, amelyeket más soha, ezért csak ő tudja azt problémaként megfogalmazni. Ez az érzékenység: küldetés.

Ünnep, ami évBevezető

Nem kétséges, hogy március 15. az a nemzeti ünnepünk, ami leginkább a közgondolkodás részévé vált.

Ünnep, amit nem kell magyarázni, bár az 1848-as forradalom és szabadságharc történetét – épp a részletek érdekessége miatt – érdemes újra és újra felidézni.
Ünnep, ami évről évre ismétlődően tartalmazza a már-már liturgikusan állandó elemeket, mégis alkalmas arra, hogy újabb szempontokkal gazdagítsa a történelemről és a közélet dolgairól való gondolkodást.

Ünnep, ami megihletett költőt, írót, muzsikust és festőt, s ezáltal kicsit el is emelkedett a valóságtól – a nemzeti mitológia részévé vált.

Magyarország térképét nem tudom elképzelni a Duna és a Tisza határozott vonalai nélkül. De ugyanígy hozzátartozik a képhez – és hozzátartozik Magyarországhoz gyönyörűséges tavunk, a Balaton.

Eötvös Károly óta sok minden megváltozott. Utak, épületek, kikötők, nyáridőben emberek sokasága. De amíg világ a világ, csodálni fogják a Balaton környéki hegyeket: állni fog a Badacsony, Szigliget, a Szentgyörgy-hegy, a Fülöp-hegy, a Csobánc és a többi varázslatos domb, és fel fog kelni a Nap, aminek arannyá váló korongját áhítattal nézik az itt lakók és az ide látogatók, és az ezüsthíd is ugyanúgy köti össze telihold idején a Balaton északi partját a déli oldallal.