Ajánlás

A magát költőnek valló és akként is induló, a Nyugatban és  a Kelet Népében egyaránt publikáló Jankovich Ferenc regényének első kötetét tarja kezében az olvasó. A pentelei kőműves házból induló és onnan a párizsi Sorbonne-ig eljutó, népi gyökerű fiatalember mindenséget versbe venni vágyó szándéka metamorfizálódik pályája vége felé a magyar régmúlt dicső és tragikus eseményeinek hű tolmácsolásává történelmi regényeiben. Az akkora már sok kötetes költő, irodalomtörténész, szépíró, filológus a 60-as évek elején jut el addig a felismerésig, hogy mindazon alkotói előzmények, melyek addigi  pályáját meghatározták, koncentrálhatóak egy-egy nagy prózai műben. Ebből a felismerésből születik meg a Világverő Mátyás király is.

Jankovich regénytrilógiája egyszerre viseli magán a magyar gyökerű értelmiségi és az européer gondolkodó valóságábrázoló szándékának minden fontosabb jegyét. Lehetne az is a címe Jankovich Ferenc trilógikus regényének, hogy: a XV. század második felének története Magyarországon. Hiszen igaz ugyan, hogy mindhárom rész abszolút főszereplője Mátyás, emellett azonban az író felvonultatja a kor minden jelentős politikusát, leírja a korszak legfontosabb történéseit, mindezeket szinte kronológiai sorrendben. Ám mégsem lehetne ez a cím! Mert a mű több történelmi események regényes leírásánál.

Ajánlás

A magát költőnek valló és akként is induló, a Nyugatban és  a Kelet Népében egyaránt publikáló Jankovich Ferenc regényének első kötetét tarja kezében az olvasó. A pentelei kőműves házból induló és onnan a párizsi Sorbonne-ig eljutó, népi gyökerű fiatalember mindenséget versbe venni vágyó szándéka metamorfizálódik pályája vége felé a magyar régmúlt dicső és tragikus eseményeinek hű tolmácsolásává történelmi regényeiben. Az akkora már sok kötetes költő, irodalomtörténész, szépíró, filológus a 60-as évek elején jut el addig a felismerésig, hogy mindazon alkotói előzmények, melyek addigi  pályáját meghatározták, koncentrálhatóak egy-egy nagy prózai műben. Ebből a felismerésből születik meg a Világverő Mátyás király is.

Jankovich regénytrilógiája egyszerre viseli magán a magyar gyökerű értelmiségi és az européer gondolkodó valóságábrázoló szándékának minden fontosabb jegyét. Lehetne az is a címe Jankovich Ferenc trilógikus regényének, hogy: a XV. század második felének története Magyarországon. Hiszen igaz ugyan, hogy mindhárom rész abszolút főszereplője Mátyás, emellett azonban az író felvonultatja a kor minden jelentős politikusát, leírja a korszak legfontosabb történéseit, mindezeket szinte kronológiai sorrendben. Ám mégsem lehetne ez a cím! Mert a mű több történelmi események regényes leírásánál.

Ajánlás

Korán megtanultam olvasnCseres Tibor - Én, Kossuth Lajosi, lehettem tán öt-hat éves. Fő oka burjánzó kíváncsiságom volt: mindent tudjak, amit a felnőttek. Mindent el is olvastam, ami a kezembe került, illetve amit könyvkötő nagyapám hazahozott műhelyéből. Jobbára tíz-, húsz-, ötvenfilléres ponyvákat, jobb esetben pengős regényeket. (Jobbára, mondom, mert köztük ott voltak P. Howard, azaz Rejtő Jenő könyvei is). Így került kezembe egy színes képekkel teli, emlékezetem szerint díszes kiadvány az 1848-as szabadságharcról. Nem volt túlságosan vastag a könyv, mihelyt végeztem vele, kezdtem elölről.

Óriási hatással volt rám, ahogyan a nép felkelt, ahogyan hadserege sorra nyerte a csatákat a túlerővel szemben, ahogyan a magyar forradalom segítségére sietett sok külföldi kiváló tábornok, és folytathatnám... Természetesen Petőfi, Kossuth, Bem „apó", Damjanich, Batthyány, Görgey – mind rajongott hősöm lett, akár Winnetou vagy Old Shatterhand. Ráadásul magyarok, a mieink! Ám a harc szomorú végét röviden, vagy tán sehogyan sem intézte el a könyv. Ezt akkor persze észre sem vettem.

Azután ahogy cseperedtem, iskolai tankönyveim valamivel talán árnyaltabban, de sohasem kudarcokkal, széthúzással is terhes, reménytelen valóságában tárták fel annak a valóban nagyszerű, heroikus kísérletnek a történetét. Egy pillanatig sem állítom, hogy ne született volna a hazai irodalomban az akkori küzdelmeket tárgyilagosan, akár tudományos alapossággal is elemző mű. Ha megerőltetem engem lassan cserbenhagyó memóriámat, még említhetnék is ilyet.

Ám olyan izgalmas, eddig ismeretlen részletekbe is beavató leírást, mint amilyennel most az Önök kezében tartott könyv szolgál, soha nem olvastam. Kossuth Lajos önéletrajza mintha egy rejtekajtót tárt volna fel számomra. Mennyi mindent értek már. Milyen egyszerű felismerni, mi miért történt úgy, ahogy történt. Kossuth néhol kegyetlenül önkritikus vallomásából, elbeszéléséből, annyira világosak – számomra legalábbis – addig homályos részletek. A nagy ember életrajza mögött éles kontúrral rajzolódik ki a magyar szabadságharc sok-sok csodája és hibája.

Izgalmas, hiteles, önkritikus, tárgyilagos, mélyen elemző ÖN-életrajz – írom fentebb. Amit nem Kossuth Lajos írt, nem is tollba mondta, hanem egy kitűnő magyar író, Cseres Tibor műve. Műfajilag fikció, tartalmilag dokumentum. Remek!

Vitray Tamás

Az anekdotista

Az anekdota rövid, prózai alkotás, jellemzően csattanóval, illetve erkölcsi tanulsággal végződő történet, amely, az adomával ellentétben, létező történelmi személyekhez kapcsolódik. A történet lehet valós vagy kitalált, de mindenképpen hihető. A népköltészetben is fellelhető a mese egyik alfajaként, de rokonítható a szólással, illetve a trufával is. Közel áll hozzá a görög apophtegma, amely szintén történelmi alakokhoz kapcsolódik, de a befejezése egy bölcs mondás. További rokon műfajok a latin nyelvű facetia, a francia fabliau, illetve a német Schwank.

Mikszáth Kálmán fő műfaja az anekdota volt, de ez az „anekdotizmus" egész életére jellemző. Az előző meghatározásból: „a történet lehet valós vagy kitalált, de mindenképp hihető". „Költő hazudj, csak rajt' ne fogjanak", mondta Arany János, és Mikszáthnál nagyobb és kedvesebb utódja ebben az ügyben aligha volt.

(Szent) István (király) labirintus

Keresem Ariadné fonalát múltértelmezéseink labirintusában.

Sok-sok éve nemzeti ünnepünk augusztus 20. Volt az Új kenyér ünnepe, volt az alkotmány ünnepe, s most újra: Szent István király és a magyar államalapítás ünnepe.
Hajdan az Új kenyér ünnepét Péter-Pálkor, június 29-én tartották a föld adományaiból élő földművelő magyarok. 1945-ben s még két évig szovjetek megszállta hazánkban a Kisgazdapárt tartott ezen a napon nagygyűlést, felvonulást, aratóünnepet. Rákosi Mátyás 1948-ban gátlástalanul „lenyúlta" a kisgazdáktól az élet ünnepét, és „áthelyezte" Szent István emléknapjára, augusztus 20-ra. 1949-ben – nemcsak erkölcstelen hazaárulók, de csavaros eszű stratégák is voltak a kommunisták! – augusztus 20-án léptették életbe (új kenyér = új alkotmány!) a szovjet mintára összetákolt, örökérvényűnek remélt egyeduralmukat biztosító, sztálinista alkotmányt, és 1950. január 25-én közzétették az elnöki tanács 1950:1. számú törvényerejű rendeletét: augusztus 20. az alkotmány és a Népköztársaság ünnepe.
Internacionalista alapelv, eszme, hitvallás: a múltat végképp eltörölni! 1950. január 25-én a hatalombitorló elvtársak hivatalosan eltörölték az új kenyér (kisgazda) ünnepét és (Szent) István király ezer éve élő emlékét. A múlt mindig bonyolult, ellentmondásos, nehezen áttekinthető, sokféleképpen értelmezhető. A politikusok mindig találnak magyarázatot a múltban történt nekik tetsző vagy nem tetsző eseményekre.

Hol vagy, István király? – költők keserűen reménykedő kérdése ezer éve.

Ajánlás és előszó

Aki ma Várkonyi Nándorról beszél, tudnia kell: a Teremtésről, a Teremtő és teremtett viszonyáról beszél. Aki olvassa őt, annak gondolkodását, érzését és akaratát merőben más – matéria feletti szférába kell emelnie. Ebben a szférában Várkonyi Nándor mint alkotó nincs egyedül. Lehet-e véletlen, hogy a tér ugyanazon kivetített pontján, Magyarországon, szinte egyidejűleg élt és dolgozott Hamvas Béla, Kodolányi János is? S mindannyian oda jutottak a lét tövének közvetlen közelébe – a legsötétebb külső elnyomás éveiben! Várkonyi Nándor 1896-tól 1974-ig, Kodolányi János 1899-től 1969-ig, Hamvas Béla 1897-től 1968-ig volt közöttünk. A születés szinte egyidejű: még az első nagy világbomlás előtt. A kivonulás is majdnem azonos, átvészelve a második nagy világborulást, a náci és a bolsevik diktatúrát. Várkonyi kapott csak egy kis ráadást, még körülbelül 7 esztendőt. Működtek látványos siker nélkül, belső dicsőségben. Ismerték egymást. Nekik már nem kell a mi elismerésünk. Ők már ott vannak, ahol az értéket krisztusi mércével mérik. Nekünk kell az, amit a létből az életbe visszahoztak. Nekünk fontos a szemünk elől erőszakkal lemeszelt dimenzió, a leltár éléről durván kivakart istenség, a végtelen perspektíva, most, amikor a divatos ideológiák ismét karámból karámba terelnének bennünket. Vegyük tudomásul – bár fogcsikorgató keserűséggel – hogy ez a kor, amelyben élünk, a paradicsomi ember, a régi „primőr Égi ember" fokozatos anyagba-süllyedése után még az ötödik ember, az átmeneti ember kora. S ez a kor nem kedvez a szellemmel teli bölcseleteknek, a mítosz igazságait babonává alázza. Ugyan nem tiltják már a transzcendenciát, csak éppen a fősodorból folyamatosan kirekesztik.

A jelen átlag embere sodródik; Várkonyi művében a mai világállapot, tudat-állapotunk tünet-együtteseinek szívszorító látleletét nyújtja. A „mindenki harca mindenki ellen" a darwinizmus felületes értelmezésével és a marxizmussal elnyerte tudományos megalapozottságát. Várkonyi keserűen mondja, azt kutattuk a XX. század első felében, mi teszi az embert az állathoz hasonlóvá. Az állatot kerestük az emberben, és meg is találtuk azt... Az állatalatti ember rémképe föl-fölsejlik. Az anyagot azonban nem hanyagolni, megvetni, vagy éppen pusztítani kell, hanem azt átnemesítve, felhasználva, átvágni magunkat a sötétségen. Várkonyi hisz a nemrég elkezdődött Vízöntő-kor jóslatában: az anyag világából kilépni vágyó ember ugyan még nem tud teljesen elszakadni az anyagtól, de mindinkább szellemi célok szolgálatába állítja majd azt. A hatodik ember már készülődik, bár bölcsője még a távoli jövőben várakozik. Van hát időnk a választásra (lefelé vagy felfelé), de a tapasztalatok nagyobb aktivitásra intenek, mert antikrisztusi erők, démoni erők roppant, félelmetes energiája áramlott a harmadik évezred küszöbéhez, mint a gyanútlan ember tolakodó, hisztérikus fogadóbizottsága, hogy a várakozó angyali dajkákat szüntelen takarásban tartsa. De mégis: az Atlantisz utáni hatodik kultúrkorszak emberének (a Golgotai misztérium erejével) már lesz képessége, hogy az akkorra megszerzett bölcsességet kozmikus szeretettel itassa át. Addig is folytatni kell a jót, ami a sok rossz között is el van kezdve, de még messze nincs befejezve. „Az ember szava nélkül a Kozmosz nem teljes" – higgyünk Várkonyinak. Mert mi a cél? (Csak dadogva szólhatunk róla) A visszatérés. A nemző, szülői ölből idő előtt lemászott, elbitangolt gyermek, a csellengő, tévelygő kamasz egyszer végre felnől és okosodva, nyugodva már a Nemző-Szülő támaszára tér majd vissza!

„Lélek lép a lajtorján" – ahogy az eszmében-barát Weöres Sándor írta. S bár tenyészet és enyészet közt, homályba süppedt völgy-világban, mocsaras tájon evickélünk, az út vissza még nincs lezárva. Újra és újra rátalálni, irányban maradni – elavulhatatlan feladat. Ebben segít Várkonyi Nándor, akinek óriási, kéziratban heverő életművét a Széphalom Kiadó, Mezey Katalin – eléggé föl nem becsülhető szolgálattal sorozatban kiadta. Monumentális vállalkozás. Így lett Várkonyi ember- és kultúrtörténeti bölcsessége teljességében közkinccsé, A Sziriát oszlopainak az addig itt-ott megcsonkítottan engedélyezett szövegének publikálása után.

Minden másképp van. Ez a felismerés – felismertetés – a kulcs ehhez a mindent a szellemiből eredeztető világképhez. Az olvasó – mintha csak a fejéről újra a talpára állított létigazságra bukkanna – eddigi hézagos „tudását" félretéve, valódi, felfedező izgalommal követheti a szellemiből lefűződő, az anyagot megtapasztalni kényszerülő ember útját, ahogy homályos emlékezetét vesztve egyre egyoldalúbbá válik a matéria csábításában. Az őskor – ókor még megpróbálja itt a Földön szerezni vissza a Paradicsomot, a középkor visszahelyezné azt az égi helyére, a renaissance már szinte száműzi, tobzódik a fizikai valóságban. Meghökkentő Várkonyi fogalmazása: a renaissance „nem más, mint egy bordélyházzal keresztezett zsiványtanya képe."A felvilágosodás valójában – a szellemet illetően – besötétedés: az elhomályosodást téveszti össze a hajnalpírral. Fokozatosan úrrá lesz a téboly – csúcsán a véres francia forradalommal. Egyre tipikusabbá válik a csőcselék-ember. A XIX. században a túlhajtott anyagelvűség aztán másodszor is keresztre feszíti Krisztust. A feudalizmus isteni elrendelésnek álcázza az alávetettséget.

A kapitalizmus „versenyként" üdvözli az erőszakosok képességét a gyengébbek megtiprására. Igen, kellene a változás és változtatás, csak nem úgy, ahogy eltervelték és végbevitték... – mondja Várkonyi. „A történelem bűne nem az volt, hogy egy korhadt rendszert félresöpört, hanem hogy az elavult természetes hierarchia helyébe nem állított újat, elevent... Megtagadta magát a hierarchia lényegét, a kiválóság elvét: a minőséget, s helyébe megszervezte a tömeg, a mennyiség uralmát..." Elszabadult a bestialitás. Várkonyi jól ismeri a korai kapitalizmus borzalmait, de azt vallja, mindent igazságos rendbe tenni nem lehet kizárólag a javak szétosztása útján, az ember nem csupán gyomor-állat, s a javakat nem osztják, hanem szerzik... Mert vannak tudatlanok és tehetségtelenek, akiket talán nem ugyanannyi illet meg a javakból, mint a tudósokat és a szorgalmasokat; továbbá lusták és veszedelmes gazemberek, akik nem javakra, hanem büntetésre méltók. A kiemelkedő zsarnokok ál-mítoszokkal kábítják a társadalmi és politikai légkört. A hitleristák a vér, a faj mítoszával „dolgoztak", a bolsevizmus az osztályharc és a dialektika mítoszával. Az emberiség a marxisták szemében burzsoá csökevény, a nácizmusnak dekadencia.

Az igazságtalanság elleni harc ezen a szinten művelve, nem más, mint „az éhfarkas háborúja az erszényes hiéna ellen." A liberalizmus, ami kizárólag az egyes-egyén önzésére épül, nem megoldás, mint ahogy az ál-kollektívizmus sem az. Megjelenik az új tünemény, az emberiség szélsőségektől zaklatott történelmében: az antitalentum, aki a Gonosz kezére játszik. Az „anti" előtag nem a tehetség hiányát jelenti, hanem csupán az előjelét, a mínuszt, azaz működésének a normálissal ellentétes irányát... az antitalentum a tömeg függvénye: vagy strici, vagy szoknyavadász, vagy selyemfiú. Kotyvaszt, kever, generál-szósszal önt minden új ízt nyakon. Rosszabb, mint a valami–nélküli személy, mert a valami ellen hatásosan működik. A sodródó embert hol a bal part, hol a jobb part zátonya felé terelik politikusok, írók, művészek, tudósok olykor szellemesnek tűnő, de sohasem szellem-teli kisebb-nagyobb csoportjai. (Mammon–futtatta prostituáltak, vagy szimpla tükrözői az elsilányult világnak, vagy a technikában lelik meg imádatuk tárgyát, öncéllá emelve.)
...A sodródás veszélyes. Erős kapaszkodót kell keresni, s onnan nekirugaszkodni, újra és újra... Mert a világnak nincs vége. Várkonyi tudta. Másképp nem lett volna értelme megírnia – süketen is meghallva az égi zengést – azt amit megírt. Az anyag agresszív eltorzítása: lebegés az űrben. Az anyagban is működő isteni szubsztancia felismerése azonban maga az út, hazafelé. Ez a mi felelősségünk: önerőből megállni a sodrásban; irányt venni, és nekiveselkedni... Nem hétszer. Hetvenhétszer.
Kézikönyv, amit ajánlok. Mindennapi használatra – az öröklétben.

Jókai Anna

Mi a magyar?

A könyv, melyet e címmel Szekfű Gyula szerkesztett és a Magyar Szemle adott ki 1939-ben, talán soha nem volt olyan időszerű, mint amilyen ma. A zavar és bizonytalanság ködében élünk a magyarság minden fontos kérdésében, az ellentétes nézetek olyan szélsőségei elegyednek össze számtalanszor ugyanazokban az agyvelőkben is, a «magyar» szónak még szótári definíciója is olyan sokféleképpen és ellentmondón hangzik különböző ajkakon, a közélet és szellemi élet különböző tájain, hogy már a magyar öntudat teljes szétbomlásával kell számolnunk. Különösen, hogy korunk Európájában a nemzetállamok szuverenitását megkérdőjelező politikai nézet az uralkodó, reméljük már nem sokáig. A nemzeti szuverenitás korlátozása pedig a nemzetállamok megszűnéséhez vezet. Sokan és sokat dolgoznak jelenleg azon, hogy a nemzetállamok megszűnése után már fölösleges kérdés legyen: mi a magyar, mi a lengyel, mi az olasz? Lassan, úgy tűnik, maguk a nemzetek is kezdik felismerni, hogy ez a törekvés miféle gazdasági és politikai manipulációs eszközöket szolgál, mennyire egy behatárolható kisebbség érdeke csak, de mihelyt ez a felismerés általános körűvé válik, már talán a harc is eredményesebb lesz. Magyarország a nemzetállamok megmaradásért sokat tett az elmúlt évben, tegye ezt továbbra is!