Széchenyi István - Napló

„Királyok, hercegek, grófok..."
Ismerek egy bárónőt, aki nem szégyell dolgozni, kiváltképp, hogy munkája izgalmas, érdekes. De pénzt nem hajlandó elfogadni érte, és szerződést sem ír alá. Mindez a XXI. században, Magyarországon. Pedig nem él különösebben jól, de élhet akárhogy, egy bárónő dolgozhat, de pénzt nem kaphat érte. Számára ez így természetes.

Széchenyi István naplójából hiányzik a mindennapi betevő iránti aggodalom. De csak ez. Minden más megtalálható benne. A napló írása a XIX. századtól kezdve szinte kötelező a nemesi családoknál annak, aki kicsit is ad magára. Nem világos, mi a céljuk vele. A nemesi családok sóhajtozó visszaemlékezéseit aztán átveszik mások, költők, művészek, híres színésznők. A század ugyanis meglehetősen ellentmondásos kezd lenni, nagy a keveredés, az ipari forradalmak után a nemesség tekintélye kérdéses, a polgárság kezd kialakulni, a nemességet már meg is vehetik pénzért. Egyre nyugtalanabb az a tenger is, amely a főnemesség hajóját Magyarországon körülveszi, gyakoriak a viharok, a hajólakók hajónaplókat írnak, hogy legyen, aki tud róluk, ha végképp elsüllyedt az egész.
Persze addig még sok időnek kell eltelnie.
Széchenyi István naplója sem arról szól, amit tanítunk életéről, munkásságáról a tanuló ifjúságnak. Életrajza, működése kötelező tananyag – de a naplóban több található a reményvesztett szerelmek miatti gyötrődésről, a kedélyállapotról, mint a nagy tettekről. A folyószabályozás, a magyar sport alapjainak lerakása, híd- és alagútépítés, Magyar Tudományos Akadémia és megannyi más nagy munka körüli információkat nem innen tudjuk beszerezni.

Pedig a család időtálló tevékenységet végzett, az apa megalapította a Magyar Nemzeti Múzeumot, a fiú több minden más mellett a már említett Magyar Tudományos Akadémiát, neki köszönhetjük a Lánchidat. Fia, Ödön megépíti a budai siklót, amit ma is használunk, megalapítja az első magyar tűzoltóságot, és elindítja a Fogaskerű Vasút építését és még ki tudja, mi mindent.

A kor színésznői naplóikat a nagyvilágnak írják, biztosak benne, hogy ha majd kiadják, elolvassák, akkor megismerhetik belőle a színésznő „igazi arcát", félretehetik előítéleteiket. Ezek a naplók védekezések a kor támadásai ellen – a főnemesi napló azonban leginkább annak szól, aki írja. Széchenyi István nyilvánvalóan soha nem gondolt arra, hogy a naplót valaha is ki kell adni, önmaga megnyugtatására vezeti. Ebből hiába keresne vissza valamiféle információért, hiába kérdezné: hogy is volt ez vagy az 1829 márciusában? Hiszen a legtöbb esetben még a dátum pontosságával sem törődik.

A főnemes nincs hozzászokva a magányos percekhez, sőt kikéri magának. És ilyenkor dühében és felháborító szabadidejében írni kezd. Ha például egy este épp nincs színház, vagy nem hívták sehova estélyre, estebédre, képes belebetegedni. Úgy érzi, kiveti őt a társaság, sőt nem csak ki- – meg is vetik. Ha egy kisasszony nem fogadja, szúrni kezd a mellkasa, vagy más baja támad. De másnap, mikor a templomban látja, és beszélnek, már nem érvényes az előző napi bejegyzés.

És mégis érdekes így, ennyi év távlatából is átolvasni a naplórészleteket. Hiszen a naplót Széchenyi nem folyamatosan vezeti, olykor hetek, hónapok, évek telnek el egy újabb bejegyzésig. És rá is szolgált az anyag arra, hogy az érdekesebb részekre koncentráljunk. Ezért is adjuk át most úgy az olvasónak, hogy alaposan megnyirbáltuk a naplót. A teljes anyag nagyobbik részét olyan történések teszik ki, amelyek teljesen lényegtelenek. Leginkább, hogy aznap kivel ebédelt vagy vacsorázott Széchenyi. Miféle lényegtelen emberekkel beszélt lényegtelen dolgokról.

És valószínűleg az egész anyag a teljes érdektelenségbe süllyedt volna, ha nem tartják meg a Pozsonyi Országgyűlést, ha nem indul meg a forradalom és szabadságharc hullámszerűen Európában, ha nem kényszeríti rá a történelem az adott kor emberét – még ha főnemes is – a konkrét cselekvésre.

És nem kényszerítik színvallásra is egyben.
Ha nem így van, akkor is megalakítja Széchenyi István valószínűleg az Akadémiát, már csak az apa iránti tiszteletből is. Akkor is kiáll a magyar játékszín mellett, akkor is megküzd a lovassport beindításáért, a kaszinóért és megannyi másért. De a magyar nemzeti érzés lázas ébredése korában, a készülő forradalmak hevében mindez átértékelődik.

Aki a magyar nyelv megtartásáért emel szót, nem csupán filológus. Azt mondja ezzel, el kell szakadni Bécstől, rebellis lesz. A Magyar Tudományos Akadémia a magyar értelmiség felvirágoztatásáért jön létre, a tudós társaságok már az önálló magyar nemzeti létezésre készülnek. A kaszinóba a lázongó nemesek járnak szövetséget kötni. A Duna hajózhatósága és a Tisza szabályozása politikai kérdés is lesz egyben, készülődés a gazdasági önállósodásra. A saját hadsereg felállítása valami ellen történik.

És a magyar nemesek sodródnak ezzel az árral. Széchenyi döbbenten szemléli, hogy egyik legkedvesebb barátja, báró Wesselényi miféle eszmék szolgája lesz. Becsületére legyen mondva, ki is tart barátja mellett a végsőkig. Vitázik vele, veszekednek, olykor a párbajig is majdnem eljutnak – de a legmagasabb helyeken Széchenyi folyamatosan magyarázza barátja cselekedeteit, megértést kér hercegtől, királytól, mindenkitől. Miközben úgy gondolja, hogy az 1848-as események felé sodródva a magyar nép a teljes önsorsrombolásig jut el, a forradalmi gondolatoktól nem idegenkedik, és az udvar rosszallása mellett is kormánytag lesz az első független magyar kormányban. Közben teázik az „ellenséggel", valamiféle megegyezést, kiegyezést keres már akkor. Nem kedveli, hogy a kisnemesek, sőt a nem nemesek közül is jó páran bekerülhetnek a politika porondjára, részt vehetnek a megye- és országgyűléseken. Kossuth iránti szinte ösztönös ellenszenve is innen fakad. Nem érti meg őket, nem érti indulataikat, filozófiájukat, nem is csoda, hiszen Széchenyi Istvánnak nem kellett soha megküzdenie azért, amiért vitapartnereinek.

A gróf megtehette, hogy amikor csak akart, nagyobb utazásokat tegyen Európában vagy Európán kívül. Londonban megkereshesse Clark Ádámot, tárgyaljon vele. Elutazhasson egy híres mén után valahová jó messzire. Megcsodálhassa a görög szigeteket. Saját hajóján leutazzon a Vaskapuig, és azon is túl. És közben nagy álmokat szőjön, nagy tervei legyenek, amelyek közül aztán jó párat meg is tud valósítani.
Mert megteheti.

A készülődő forradalmak vezetői azonban azok közül kerülnek ki, akik szintén tehetségesek, tele vannak tervekkel, meg akarják reformálni a környezetüket, a társadalmat, de mivel a társadalmi helyzetük nem engedi meg, hogy cselekedjenek, anyagiak vagy elégséges kapcsolatok híján úgy vélik, társadalmi átalakulás kell.


Királyok, hercegek, grófok ideje lejárt.
De még a teljes szakításhoz korán van. Még szükség van a főnemesi kapcsolatrendszerre, anélkül képtelenek lépni. Széchenyi akkor megy kihallgatásra a helytartóhoz, a főherceghez, egyéb méltóságokhoz, amikor csak akar. Wesselényi ügyében, a magyar országgyűlés végett, az imádott Lánchíd tervei miatt, vagy akár képviselni a függetlenségre törekvő magyar kormányt. Még a rettegett helytartó, Haynau is rendszeresen találkozik vele, és ő az, Haynau, aki a császár elnézését kéri azért, mert a magyar gróf kicsit heves, és olykor olyan emberek mellé áll, akik mellé nem kellene. Nem büntetik – aggódnak érte, hogy „rossz társaságba keveredett". Ettől Széchenyi úgy érzi, nem veszik őt komolyan. Igaz, ő sem tudja eldönteni, tulajdonképpen mit akar. Teljes mellszélességgel a forradalom mellé állni (amely forradalom – meggyőződése, ahogy már írtuk – a végromlásba viszi a magyart), vagy a két oldal között a kiegyezést szorgalmazni, az elszakadás helyett az együttműködés kereteit keresni. Ahogy ez később egy Deák Ferenc nevű embernek sikerül is.

Ezek azonban még nem a deáki idők, itt még megviseli az ép elmét az állandó kétkedés, kétség. És Széchenyi egyre nehezebben viseli ép elmével ezt az állapotot.
Hozzájárul ehhez, hogy elsősorban szülei példáját látva, ő is tökéletes családot akar magának, tökéletes, legalább grófi feleséggel, kisgrófokkal, kisgrófnőkkel. Minden adott hozzá, az anyagiak, a birtokok. Csak kevés a számba jöhető hölgy. Vagy nagyon fiatalok, és meg kell várni, amíg kicsit nőnek – vagy idősek, és meg kell várni, míg a férjük meghal. Ráadásul a lányos házaknál valahogy nem szívesen látják Széchenyi Istvánt, akármilyen gazdag is. És délceg, példaképe Byron, a költő, az ő öltözködését utánozza, nagyon vigyáz arra, hogy sportos alkata megmaradjon. A naplóban nagyon sok panaszkodó bejegyzést olvashatunk arról, hogy vagy meg sem hallgatják a lánykérést, vagy eleve elutasító módon lépnek fel. „Kellemetlen ember", mondják róla a lányos házakban. És ahogy olvassuk a naplót, lássuk be, valóban nem lehetett „könnyű ember." Elképesztően hipochonder, minden nap új betegséget talál ki magának, és nem lehetetlen, hogy ezzel untatta legjobban a környezetét, ez váltotta ki a legtöbb ellenszenvet. Mindenben megtalálja a hibát, egy őszinte gesztusban is képes kételkedni. Másik eset: egy nap előveszi pisztolyát, hogy kellő komolysággal főbe lője magát, ám ekkor érkezik meghívás egy követségi vacsorára, és a pisztoly visszakerül a helyére, tulajdonosa pedig öltözködni kezd.

Persze ismerni kell alaposabban ezt a főúri világot. Ahol például bele lehet szeretni egy gróf feleségébe, és mint férjes asszonynak, akár tíz évig is lehet szenvedélyesen udvarolni a férj tudtával és beleegyezésével. Párbajra csak akkor kerül sor, ha nyilvánosan, mások szeme láttára történik valamiféle szexuális inzultus, egyébként elfogadott helyzet ez. Széchenyi István sokáig keresi az igazi szerelmet, igaz, minden, elé kerülő nőben úgy véli, megtalálta. De a napló a tanúság arra, milyen felszínes érzelmek ezek. Mit gondoljunk akkor, amikor megtudja, hogy az imádott nő haldoklik, ezt le is írja, majd arról értesülünk, hogy a gróf színházban volt, utána estebéden X-nél, majd bridzseztek hajnalig egy kedves társaságban.

Mégis úgy gondoltuk, hogy ez a napló árnyalja a Széchenyi Istvánról alkotott képet, hogy közelebb hozza hozzánk az Embert. És azért, hogy ez minél érvényesebben megtörténjen, meghagytuk a regényszerű elemeket, meghagytuk Széchenyinek csak ebben a naplóban leírt nagyszerű gondolatait magyarságról, politikáról, emberségről. Meghagytuk azokat az elemeket, amelyek megmutatják, milyen mélyen, őszintén vágyott a szerelemre, arra, hogy társa és családja legyen. És milyen boldog volt, amikor végül ezt megtalálta (igaz, ehhez a férjnek előbb el kellett hunynia). Tisztában kell lennünk azzal, hogy a főnemesi lét és az őt körülvevő társadalmi helyzetből fakadó ellentmondás miféle személyiségviharokat okozott nála. Meg szerettük volna mutatni, miféle döbbenetes csönd uralja a napló szavait a döblingi elmeotthonban.

És hogy lássuk, a magyar főnemesség milyen módon tudta szolgálni a haladó társadalmi törekvéseket még akkor is, ha ebben saját egzisztenciájának végét látta.
Akkor is, és a későbbiekben a magyar nemesség nagyon sokat tett kapcsolatai vagy tőkéje révén a magyar történelem válságos pillanataiban a nemzetért. Ezt a magyar történelem úgy köszönte meg, hogy később, a XX. században olykor egy-egy tanyán találták magukat kitelepítve. És hogy a század végére már bele kellett törődniük abba, hogy a főnemesi, nemesi cím és az ezzel járó erkölcsi létezés értelmét vesztette.

Széchenyi TETT a magyar nemzetért, és ebbe korán bele is rokkant – Kossuth DOLGOZOTT érte, és sokáig tudta végezni ezt a munkát. De ne felejtsük el, hogy a „Legnagyobb magyar" címet Kossuth rakta Széchenyi homlokára, nem más. És ha Széchenyi Döblingben, ahol sokak szerint elmebetegként élt, dühében nem kel ki az osztrák udvar felháborító politikai cselszövései ellen, akkor a megtorlás elleni félelem nem adja kezébe a pisztolyt. És megannyi képzelt betegsége mellett (amelyek árnyékában tizenhét éves korától kezdve mindennap meg volt győződve, hogy meghal) lehetséges, hogy Torinóban találkoznak, ők, a két agg. Széchenyi és Kossuth. Két olyan ember, aki a magyar történelem egyik legszebb szabadságharcának történetében csak együtt értelmezhető.

És lehet, hogy csak ülnek egymás mellett szótlanul, de ez a csönd velőt rázó sikoltás egy jobb sorsra érdemes nemzetért.

Pozsgai Zsolt