Szegedi-Maszák Marianne - Csókolom a kezét

Előszó a jelen kiadáshoz
2014 áprilisában indultam el washingtoni otthonomból a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. A könyv, amelyet a kezében tart, épp akkor jelent meg először magyarul, a könyvvásár pedig remek alkalomnak ígérkezett, hogy íróként személyes kapcsolatba kerülhessek a magyar olvasóimmal. Az ilyen események hídként szolgálnak az alkotás magányos tapasztalata és az ismeretlen világ között, amelybe az elkészült mű érkezik. Bizonyos tekintetben nem vártam sokat az úttól. Azon a héten több száz író, könyvkiadó, árus, kritikus, újságíró és legfőképpen könyvkedvelő gyűlt össze Budán, a vásár helyszínén.
Számomra, a családom jellegzetesen magyar 20. századi történetét elmesélő amerikai íróként, ez a rendezvény teljesen másnak bizonyult, mint a korábbiak, melyeken részt vettem az USA-ban. Senkinek sem kellett elmagyaráznom, hogyan ejtse az amerikaiak számára oly bonyolult Szegedy-Maszák nevet, ottlétem alatt pedig számtalan ember osztotta meg velem a saját családja második világháborúban és a kommunizmus korai időszakában megélt tragikus élményét. Nem kellett ismertetnem a könyvem kontextusát, mert úgy tűnt, csupán az egyik variációja ez annak a több millió történetnek, amelyek a háború idején köttetett szerelmekről, hősökről és gazemberekről, kompromisszumokról és tragédiákról szólnak. A szokványos író-olvasó beszélgetések nyomban átalakultak: egy nagy és kiterjedt család tagjai osztották meg egymással közös metszőpontokkal teletűzdelt történeteiket: Trianon, numerus clausus, Csepel, keresztények, Horthy, nyilasok, zsidók, nácik, 1944. március 19., koncentrációs táborok, Rákosi. Túlélés. Rettenetes, fájdalmas veszteségek. Alkalmanként megeső csodák.

Ezek a témák különös jelentőséget nyertek azokban a szikrázó áprilisi napokban. A könyvfesztiválon túl, miközben a nemzetközi irodalmi életet ünnepelték, Budapesten egy tragikus, magyar évfordulóról emlékeztek meg. Hetven év telt el 1944. március 19. óta, amikor a németek, miután végül elegük lett megbízhatatlan magyar szövetségeseikből, megszállták Magyarországot, előidézve ezzel közel hatszázezer magyar zsidó megsemmisítését, és megszüntetve minden reményt arra, hogy az országban demokrácia lehessen a következő több mint négy évtizedben. A kormány, megemlékezve a jelentős eseményről, egy síró angyal szobrát állíttatta fel – amely az ártatlan magyar nemzetet hivatott szimbolizálni – egy kifent karmú, rémisztő sas társaságában, a német agresszió megtestesítőjeként.

A szobor heves ellenérzéseket váltott ki, amiatt a nyilvánvaló utalás miatt, minthogyha Magyarország pusztán az áldozat szerepét töltötte volna be a fenti események során, nem pedig inkább egy bűnrészes szövetségesét, amelynek sok polgára lelkesen támogatta és szerepet is vállalt a magyar zsidóság kiirtásában. A televízióban, rádióban, napi- és hetilapokban élénk vita zajlott. Az emlékmű támogatói ragaszkodtak ahhoz, hogy Magyarország majdhogynem ártatlan volt a katasztrófában; az ellenzők megdöbbentek azon, hogy bárki is tagadhatja a történelmi tényeket. Lassan, majd egyre határozottabban egy alternatív nar­ratíva, egy spontán műalkotás jött létre az emlékmű építési területének peremén. A halottaknak emléket állító gyertyákat, köveket, a meggyilkoltak képeit, leveleket, könyveket, újságkivágásokat, Dávid-csillagokat helyeztek itt el nagy gonddal a hozzátartozók és az együttérzők. Ahogyan az emlékmű a befejezéséhez közeledett, úgy jelent meg egyre több gyertya, kő, töredék az elvesztett életekből.

Az emlékművet támogatók és ellenzők között zajló viták egyre csak folytatódtak. És érdekes módon azt vettem észre, hogy a könyvemet, a családom történetét, az én történeti és személyes narratívámat mindkét fél beveti a saját ügye igazolására. Akik ünnepelték az emlékművet, bizonyítékként hivatkoztak a könyvemre, hogy Magyarország a II. világháború idején igenis befogadó hely volt a zsidók számára – anyám prominens zsidó családjának túlélése tanúsította ezt. További bizonyítékot nyújtott a tény, hogy apámat letartóztatták a németek – egy keresztényt, aki a háború alatt a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője volt, és megpróbált különbékét kötni a Szövetségesekkel. Íme, egy nagy magyar hazafi, aki Horthy kormányzósága alatt szolgált, és akit előbb a Gestapo börtönébe, majd a dachaui koncentrációs táborba küldtek. Elképzelhető ennél találóbb megtestesülése annak a síró angyalnak?

Ha azt mondanám, hogy az ellenzék a családom történetének egy másik oldalát is előtérbe hozta, finoman fogalmaznék. A könyvem részletesen bemutatja a Horthy-korszak kormányaiban jelen lévő mélységes antiszemitizmust, amely a 20. század első antiszemita törvényeinek beiktatásával közel 20 évvel a háború előtt kezdődött. A numerus clausus rendelet a teljes népességben betöltött arányukhoz mérten korlátozta a zsidók részvételét az egyetemi oktatásban és a különböző szakmák gyakorlásában. Könyvem ugyancsak bemutatta azt a majdhogynem euforikus hangulatot, amit Szálasi Nyilaskeresztes Pártjának hatalomra kerülése váltott ki. Igen, Eichmann megdöbbentő hatékonysággal tervezte meg a magyar zsidók kiirtását, de a magyar csendőrség számos tagja buzgón részt is vett a folyamat felgyorsításában. Mi több, beszámolók szerint a náci katonáknak többször közbe kellett lépniük, hogy megfékezzék a csendőrök túlkapásait. Hogy lehet ezek fölött szemet hunyni, sőt, ami rosszabb, e tényekre szentimentalizmussal emlékezni? Kik voltak az áldozatok, és kik az elkövetők? Kik a sasok, és kik az angyalok?

Az egyik délután részt vettem egy jelentős demonstráción, a Szabadság téren. A tüntetést azért szervezték, hogy megmutassák a kormánynak, tömegek ellenzik az ama sötét napoknak állított emlékmű létrehozását. Sokan felszólaltak, köztük voltam én is. Nem magyar polgárként jelentem meg, sem olyasvalakiként, aki abban a helyzetben van, hogy megmondhatná az illetékeseknek, mit kellene, vagy mit nem kellene tenniük. Hanem azért jelentem meg, hogy elmondjak egy családi történetet, amely a vitákra rezonálhat. Apám sosem tűnt hősies embernek, mégis, amikor a külügyminisztériumban dolgozott, a nyilvánvaló veszélyek ellenére megpróbált különbékét kötni a Szövetségesekkel. Letartóztatták és Dachauba küldték, mert úgy gondolta, hogy nem csak a német, hanem a magyar kormány is hibázott. Az anyám családját csak a jó szerencse és kiváltságos helyzetük mentette meg, miközben sokakat meggyilkoltak.

Elmeséltem egy történetet 1944. áprilisából. A nagyapámat, Korn­feld Móricot letartóztatták, nagyanyám, Marianne pedig parasztasszonynak álcázva a család barátainál bujkált. Egyszer séta közben összetalálkozott Imrédy Béla feleségével – ő volt az a korábbi miniszterelnök, akit menesztettek, mikor fény derült zsidó származására. Ez sem antiszemitizmusát, sem politikai sikereit nem mérsékelte, a náci megszállás alatt végig magas beosztásnak örvendett. A nagyszüleim ismerték Imrédyéket, ezért a nagyanyám könyörgött az asszonynak, hogy járjon közben nagyapám érdekében. Imrédyné elutasította. Miután elváltak, visszafordult, és azt mondta a nagyanyámnak, Weiss Manfréd lányának: „Most mi jövünk". A többes szám első személy nem a németekre utalt. Imrédyné abban a pillanatban egy bizonyos személyes és történeti igazságot ragadott meg. Olyat, amely sajnos azóta is ismétlődik a világon mindenhol, ahol győzők és legyőzöttek vannak. Mindannyiunknak megvan a magunk személyes viszonyulása a történelemhez, melyet az egyéni és a kollektív emlékezet határoz meg, de a történelemnek létezik egy másik oldala is – amelyet a tények határoznak meg.

A rengeteg felszabadult indulat ellenére, melyek a létrehozását kísérték, az emlékmű a helyén maradt, és az emberek továbbra is viszik mellé a köveket, gyertyákat és képeket. Számítottak vajon a tüntetések? Mit értek el velük? Ha az egyik oldalról nézzük, nem sokat. Az emlékmű ott van. De 2014 tavaszának eseményei fontos beszélgetéseket indukáltak, mely beszélgetések ma még sürgetőbbek, és amelyek ugyanannak a visszatérő témának a különböző variációi: „Kié a történelem?" Természetesen senkié. Manapság, amikor a történelemmel való manipuláció oly könnyű, amikor vezetőink az általuk kiragadott elemeket a saját céljaikra használják, amikor oly sokan küzdünk azért, hogy a hamis információk áradatában az igazságnak valami magját megleljük, az egyetlen lehetőség arra, hogy valóban tiszteletben tartsuk azokat, akik előttünk jártak, és azokat, akiket utánunk jönnek, ha akkor is szembenézünk a valósággal, amikor az kényelmetlen. A könyvem egyfajta kísérlet a történelmi, politikai és személyes igazság bemutatására. Remélem, szeretni fogják.

Arlington, Virginia, 2017