Várkonyi Nándor - Ötödik ember 1. - 3.

Ajánlás és előszó

Aki ma Várkonyi Nándorról beszél, tudnia kell: a Teremtésről, a Teremtő és teremtett viszonyáról beszél. Aki olvassa őt, annak gondolkodását, érzését és akaratát merőben más – matéria feletti szférába kell emelnie. Ebben a szférában Várkonyi Nándor mint alkotó nincs egyedül. Lehet-e véletlen, hogy a tér ugyanazon kivetített pontján, Magyarországon, szinte egyidejűleg élt és dolgozott Hamvas Béla, Kodolányi János is? S mindannyian oda jutottak a lét tövének közvetlen közelébe – a legsötétebb külső elnyomás éveiben! Várkonyi Nándor 1896-tól 1974-ig, Kodolányi János 1899-től 1969-ig, Hamvas Béla 1897-től 1968-ig volt közöttünk. A születés szinte egyidejű: még az első nagy világbomlás előtt. A kivonulás is majdnem azonos, átvészelve a második nagy világborulást, a náci és a bolsevik diktatúrát. Várkonyi kapott csak egy kis ráadást, még körülbelül 7 esztendőt. Működtek látványos siker nélkül, belső dicsőségben. Ismerték egymást. Nekik már nem kell a mi elismerésünk. Ők már ott vannak, ahol az értéket krisztusi mércével mérik. Nekünk kell az, amit a létből az életbe visszahoztak. Nekünk fontos a szemünk elől erőszakkal lemeszelt dimenzió, a leltár éléről durván kivakart istenség, a végtelen perspektíva, most, amikor a divatos ideológiák ismét karámból karámba terelnének bennünket. Vegyük tudomásul – bár fogcsikorgató keserűséggel – hogy ez a kor, amelyben élünk, a paradicsomi ember, a régi „primőr Égi ember" fokozatos anyagba-süllyedése után még az ötödik ember, az átmeneti ember kora. S ez a kor nem kedvez a szellemmel teli bölcseleteknek, a mítosz igazságait babonává alázza. Ugyan nem tiltják már a transzcendenciát, csak éppen a fősodorból folyamatosan kirekesztik.

A jelen átlag embere sodródik; Várkonyi művében a mai világállapot, tudat-állapotunk tünet-együtteseinek szívszorító látleletét nyújtja. A „mindenki harca mindenki ellen" a darwinizmus felületes értelmezésével és a marxizmussal elnyerte tudományos megalapozottságát. Várkonyi keserűen mondja, azt kutattuk a XX. század első felében, mi teszi az embert az állathoz hasonlóvá. Az állatot kerestük az emberben, és meg is találtuk azt... Az állatalatti ember rémképe föl-fölsejlik. Az anyagot azonban nem hanyagolni, megvetni, vagy éppen pusztítani kell, hanem azt átnemesítve, felhasználva, átvágni magunkat a sötétségen. Várkonyi hisz a nemrég elkezdődött Vízöntő-kor jóslatában: az anyag világából kilépni vágyó ember ugyan még nem tud teljesen elszakadni az anyagtól, de mindinkább szellemi célok szolgálatába állítja majd azt. A hatodik ember már készülődik, bár bölcsője még a távoli jövőben várakozik. Van hát időnk a választásra (lefelé vagy felfelé), de a tapasztalatok nagyobb aktivitásra intenek, mert antikrisztusi erők, démoni erők roppant, félelmetes energiája áramlott a harmadik évezred küszöbéhez, mint a gyanútlan ember tolakodó, hisztérikus fogadóbizottsága, hogy a várakozó angyali dajkákat szüntelen takarásban tartsa. De mégis: az Atlantisz utáni hatodik kultúrkorszak emberének (a Golgotai misztérium erejével) már lesz képessége, hogy az akkorra megszerzett bölcsességet kozmikus szeretettel itassa át. Addig is folytatni kell a jót, ami a sok rossz között is el van kezdve, de még messze nincs befejezve. „Az ember szava nélkül a Kozmosz nem teljes" – higgyünk Várkonyinak. Mert mi a cél? (Csak dadogva szólhatunk róla) A visszatérés. A nemző, szülői ölből idő előtt lemászott, elbitangolt gyermek, a csellengő, tévelygő kamasz egyszer végre felnől és okosodva, nyugodva már a Nemző-Szülő támaszára tér majd vissza!

„Lélek lép a lajtorján" – ahogy az eszmében-barát Weöres Sándor írta. S bár tenyészet és enyészet közt, homályba süppedt völgy-világban, mocsaras tájon evickélünk, az út vissza még nincs lezárva. Újra és újra rátalálni, irányban maradni – elavulhatatlan feladat. Ebben segít Várkonyi Nándor, akinek óriási, kéziratban heverő életművét a Széphalom Kiadó, Mezey Katalin – eléggé föl nem becsülhető szolgálattal sorozatban kiadta. Monumentális vállalkozás. Így lett Várkonyi ember- és kultúrtörténeti bölcsessége teljességében közkinccsé, A Sziriát oszlopainak az addig itt-ott megcsonkítottan engedélyezett szövegének publikálása után.

Minden másképp van. Ez a felismerés – felismertetés – a kulcs ehhez a mindent a szellemiből eredeztető világképhez. Az olvasó – mintha csak a fejéről újra a talpára állított létigazságra bukkanna – eddigi hézagos „tudását" félretéve, valódi, felfedező izgalommal követheti a szellemiből lefűződő, az anyagot megtapasztalni kényszerülő ember útját, ahogy homályos emlékezetét vesztve egyre egyoldalúbbá válik a matéria csábításában. Az őskor – ókor még megpróbálja itt a Földön szerezni vissza a Paradicsomot, a középkor visszahelyezné azt az égi helyére, a renaissance már szinte száműzi, tobzódik a fizikai valóságban. Meghökkentő Várkonyi fogalmazása: a renaissance „nem más, mint egy bordélyházzal keresztezett zsiványtanya képe."A felvilágosodás valójában – a szellemet illetően – besötétedés: az elhomályosodást téveszti össze a hajnalpírral. Fokozatosan úrrá lesz a téboly – csúcsán a véres francia forradalommal. Egyre tipikusabbá válik a csőcselék-ember. A XIX. században a túlhajtott anyagelvűség aztán másodszor is keresztre feszíti Krisztust. A feudalizmus isteni elrendelésnek álcázza az alávetettséget.

A kapitalizmus „versenyként" üdvözli az erőszakosok képességét a gyengébbek megtiprására. Igen, kellene a változás és változtatás, csak nem úgy, ahogy eltervelték és végbevitték... – mondja Várkonyi. „A történelem bűne nem az volt, hogy egy korhadt rendszert félresöpört, hanem hogy az elavult természetes hierarchia helyébe nem állított újat, elevent... Megtagadta magát a hierarchia lényegét, a kiválóság elvét: a minőséget, s helyébe megszervezte a tömeg, a mennyiség uralmát..." Elszabadult a bestialitás. Várkonyi jól ismeri a korai kapitalizmus borzalmait, de azt vallja, mindent igazságos rendbe tenni nem lehet kizárólag a javak szétosztása útján, az ember nem csupán gyomor-állat, s a javakat nem osztják, hanem szerzik... Mert vannak tudatlanok és tehetségtelenek, akiket talán nem ugyanannyi illet meg a javakból, mint a tudósokat és a szorgalmasokat; továbbá lusták és veszedelmes gazemberek, akik nem javakra, hanem büntetésre méltók. A kiemelkedő zsarnokok ál-mítoszokkal kábítják a társadalmi és politikai légkört. A hitleristák a vér, a faj mítoszával „dolgoztak", a bolsevizmus az osztályharc és a dialektika mítoszával. Az emberiség a marxisták szemében burzsoá csökevény, a nácizmusnak dekadencia.

Az igazságtalanság elleni harc ezen a szinten művelve, nem más, mint „az éhfarkas háborúja az erszényes hiéna ellen." A liberalizmus, ami kizárólag az egyes-egyén önzésére épül, nem megoldás, mint ahogy az ál-kollektívizmus sem az. Megjelenik az új tünemény, az emberiség szélsőségektől zaklatott történelmében: az antitalentum, aki a Gonosz kezére játszik. Az „anti" előtag nem a tehetség hiányát jelenti, hanem csupán az előjelét, a mínuszt, azaz működésének a normálissal ellentétes irányát... az antitalentum a tömeg függvénye: vagy strici, vagy szoknyavadász, vagy selyemfiú. Kotyvaszt, kever, generál-szósszal önt minden új ízt nyakon. Rosszabb, mint a valami–nélküli személy, mert a valami ellen hatásosan működik. A sodródó embert hol a bal part, hol a jobb part zátonya felé terelik politikusok, írók, művészek, tudósok olykor szellemesnek tűnő, de sohasem szellem-teli kisebb-nagyobb csoportjai. (Mammon–futtatta prostituáltak, vagy szimpla tükrözői az elsilányult világnak, vagy a technikában lelik meg imádatuk tárgyát, öncéllá emelve.)
...A sodródás veszélyes. Erős kapaszkodót kell keresni, s onnan nekirugaszkodni, újra és újra... Mert a világnak nincs vége. Várkonyi tudta. Másképp nem lett volna értelme megírnia – süketen is meghallva az égi zengést – azt amit megírt. Az anyag agresszív eltorzítása: lebegés az űrben. Az anyagban is működő isteni szubsztancia felismerése azonban maga az út, hazafelé. Ez a mi felelősségünk: önerőből megállni a sodrásban; irányt venni, és nekiveselkedni... Nem hétszer. Hetvenhétszer.
Kézikönyv, amit ajánlok. Mindennapi használatra – az öröklétben.

Jókai Anna

A KÖTET MÁR NEM KAPHATÓ!