Wass Albet - A funtinelli boszorkány

„Ismertessétek az igazságot, s az igazság szabadokká tészen!”
A funtineli boszorkány Wass Albert erdélyi író szerteágazó, gazdag életművének egyik legfontosabb darabja. Méltatása irodalomtörténészek feladata, amelyet a jobb érzésű, értékekre nyitott, toleráns és bizonyos értelemben bátor hivatásos könyvolvasók már megtettek. Sőt, a regényből színházi előadás is készült, amelyet az Új Színház mutatott be 2015-ben.

Wass Albert személyében olyan alkotóról van szó, aki végletesen megosztja a magyar szellemi közéletet. Filmesként, akit értelemszerűen érdekel a magyar irodalom, 2007-ben arra vállalkoztam, hogy megfejtem ennek a megosztó szenvedélynek az okát. Adjátok vissza a hegyeimet! címmel hosszú dokumentumfilmet készítettem, amelyben igyekeztem bemutatni ezt a gazdag életutat, a történelmi körülményeket, az emberi sorsot befolyásoló helyzeteket. A filmet több százezren látták határon innen és túl, s remélem, sikerült közelebb kerülni a „titok” megfejtéséhez.

Filmes és irodalmár, történész barátaim, ismerőseim segítségét kértem, hogy hitelesen fel tudjam idézni a kort, s benne azt az életművet, amely csak az elmúlt negyed században vált közismertté. Ez a sajátos szellemi kaland természetesen az író könyveinek elolvasásával kezdődött. Eközben antikvárius barátom közreműködésével ráakadtam egy különleges nyomtatványra, amelyben Wass Albert műve Hitler, Mussolini, Szálasi műveivel együtt szerepelt. A füzeteket 1944 végén adták ki Debrecenben, a címe: Fasiszta, szovjetellenes és antiszemita sajtótermékek jegyzéke. A bélyeget tehát a második világégést követően sütötték rá, s mint tudjuk, ebből a kelepcéből meglehetősen nehéz a szabadulás. De hiszen én akárhány művét elolvastam, soha semmi olyat nem észleltem, amely fasiszta, szovjetellenes vagy antidemokratikus lett volna! Hát akkor miről van szó?

Wass Albert, teljes családi nevén: Szentegyedi és Gróf Czegei Wass Albert 1908. január 8-án született Magyarországon, a Kolozsvár melletti Válaszúton, édesanyja, gróf Bánffy Ilona családja kastélyában. Az Árpád-házhoz fűződő eredet édesanyja révén mutatható ki, de édesapja, Wass Endre családja is Erdély legrégebbi famíliáinak egyike. Az éles eszű gyermek a vasasszentgothárdi udvarházban nevelkedett. Felsőfokon tanulmányait a debreceni Gazdasági Akadémián és híres külföldi egyetemeken végezte. A családnak, amely Apafi Mihály erdélyi fejedelemmel is rokonságban állt, hírnevét több jelentős személy is öregbítette, így többek közt Wass Sámuel, aki részt vett az 1848-as forradalomban. A családi legendárium kiemelkedő helyen tartja számon az író nagybátyját, gróf Wass Albertet is, aki húszévesen a búr háborúban 1902-ben halt hősi halált.

Pomogáts Béla irodalomtörténész megállapítása szerint Wass Albert az erdélyi arisztokráciának ahhoz a részéhez tartozott, amely máig példamutató módon részt vett az erdélyi magyar közéletben. Nem Bécsben keresték a maguk helyét, hanem az erdélyi közéletben, ezáltal sokkal közelebb álltak a néphez is. Nemcsak Wass Albert tartozott ezen író-arisztokraták közé, hanem mindenekelőtt gróf Bánffy Miklós és báró Kemény János is. Arra keresték a választ, hogy milyen belső okok készítették elő a trianoni tragédiát.
S máris elérkeztünk oda, ahol a szenvedélyek alapvető okát keresnünk kell. A Versailles-i békeszerződés, és ezen belül a nekünk, magyaroknak legfájóbb trianoni békediktátum kiváltó okait, főleg pedig máig tartó hatását, amely alapvetően befolyásolta Európa, és ezen belül hazánk történetét, mindmáig nem lehet a nyilvánosság előtt őszintén megbeszélni. Pedig tudatosítanunk kellene, hogy a Versailles-i következmények nélkül Adolf Hitler sohasem került volna hatalomra Németországban, a mindenki által várt és remélt revízió elérése érdekében nem sodródunk a német ölelésbe, talán nincs második világháború sem, nincs holokauszt, mi nem kerülünk szovjet befolyási övezetbe, következésképp nem maradunk el fél évszázaddal a világ fejlődésétől.

A 20. század egymást követő magyar rendszerváltozásai olyan szellemi zavarodottságot okoztak, amelynek következtében elveszítettük gyökereinket, nem ismerjük történelmünket, elsatnyult nemzettudatunk, torz nemzetfejlődésünk következtében a század legutolsó rendszerváltozása adta lehetőségekkel sem tudunk élni. Ne feledjük: amiről nem beszélünk, az nincs, az kiesik a magyar szellemi köztudatból, következésképp hatalmas fehér foltok éktelenkednek történelemszemléletünkben, nemzettudatunkban. Ezért aztán megdöbbentő felfedezések sora következett be a ’90-es években, amikor sorra jelentek meg azok a könyvek, váltak ismertté azok az írók, szellemi teljesítmények, amelyekről évtizedekig beszélni sem lehetett. Jómagam a ’90-es évek elején olvastam az első Wass Albert-könyvet, amely az Adjátok vissza a hegyeimet!, és a Jönnek! című kisregényeket tartalmazta. Éppen ez utóbbi volt az, amely 1944-ben felkerült arra az ominózus listára, amely azonnal kiiktatta íróját a magyar irodalmi közéletből.

Amikor a filmet forgattuk, és végigjártuk az író számára fontos erdélyi helyszíneket, a marosvécsi kastély parkjában, a Kós Károly által faragott híres Helikon-asztal mellé telepedve elővettem a Nyugat című folyóirat egyik 1940-ben megjelent számát, amely az ihletett környezetben még nemesebben foglalta össze Wass Albert gondolatait. „Mindenki önmagán keresztül méri le a fogalmakat. Számomra magyarságom ezt jelenti: mint ember, vérség és lelki alkat szerint egy családhoz tartozom, s ezt a családot szeretem erényeivel és bűneivel együtt, s javáért munkálkodni életem értelme ezen a földön. Tehát ember vagyok s ezáltal magyar. (…) Emberségem az, mely a magyarsághoz, mint családomhoz való viszonyomat szabályozza. De szabályozza egyúttal magyarságom viszonyát a többi népek irányában is, (…) mindig törekedve az igazságra. (…) Magyarország a hazám, de Erdély az otthonom, s ezt nem is akarom soha elfeledni.”

A Kemény János író, erdélyi arisztokrata kastélyának parkjában összegyűlt különböző szemléletű, de egyaránt a magyarság sorsát szívén viselő írók, költők, újságírók, gondolkodók társadalmi, politikai különbségre való tekintet nélkül üdvözölték 1940-ben Észak-Erdély visszatérését, általában a megvalósult részleges revíziót, amely minden ellenkező híreszteléssel szemben igazságosan húzta meg az új határokat, hiszen alapvetően magyar dominanciájú területek tértek vissza az Felvidéken és Erdélyben is. Újra és újra emlékeztetnünk kell a Kosztolányi Dezső szerkesztette Vérző Magyarország című kötetre, amely – Horthy Miklós kormányzó előszavával – 1920-ban példamutató szellemi összefoglalója volt a magyar közélet különböző vallású, politikai felfogású, de egyaránt jelentős személyiségei gondolatainak. Mindenki egyaránt áhította a békés revíziót. Mondhatjuk tehát, hogy a kor hangulatát ez a magától értetődően természetes életérzés hatotta át. Ennek volt egyik kiemelkedő képviselője Wass Albert, akinek életét a trianoni sorsfordulók alakították. De ezek a jelentős író személyiségek még tovább mentek, hiszen olyan demokratikus gondolati rendszert dolgoztak ki, amelynek értelmében az erdélyi magyarságnak a társadalmi különbségekre való tekintet nélkül össze kell fognia, és keresnie kell a magyarság megmaradásának, gyarapodásának lehetőségét.

Wass Albert azt a példamutató közéleti életet élte, amely minden magára valamit is adó írástudó kötelessége a Kárpát-medencében. Nemcsak regényeivel, verseivel, hanem publicisztikai írásaival, cikkeivel, közszerepléseivel is vállalta, hogy tevékenyen részt vesz a „világ dolgainak igazításában”, hiszen a megcsonkított, halálraítélt országnak kiváltképp szüksége van azon írói, szellemi teljesítményekre, emberi példákra, amelyek nem hagyják kialudni a pislákoló lángot. Az ilyen személyiségek, az ilyen életutak, az ilyen emberi, alkotói példák, főleg ha azok széles körben hatnak, mindig is kivívják az ellenerők gyűlöletét. Mindenekelőtt azokét, akiknek rossz a lelkiismerete országhatáron belül és azon kívül, s akik pontosan tudják, hogy ezeket a messze világító példákat le kell törni, el kell hallgattatni, feledésre kell ítélni, mert akkor a magára maradott, tájékozatlan, ellenállásra képtelen, értékeit elveszítő, érdekeit fel nem ismerő, összetartó nemzeti közösségből széthúzó masszává váló tömegekkel könnyű elbánni. Az író ezt a fájdalmas igazságot fogalmazta meg 1995-ben egy San Franciscó-i előadásában. „Ez a mai nemzedék kapott ötven évi agymosást. Néppé gyúrták a nemzetet. Üzenetem az, hogy ébredjetek fel magyarok, s legyetek újra nemzet, váljatok újra nemzetté. Ahol nem az a fontos, hogy ki mennyi pénzt hoz az országba, hanem, hogy ki mennyi jót, szépet és hasznosat tud cselekedni a magyar közösségért.”

Wass Albert a háború végén Németországba, majd öt év múlva Amerikába emigrált. Románia népbírósága 1946-ban távollétében édesapjával együtt halálra ítélte. Ez nemcsak azt jelentette, hogy Romániába, így Erdélybe sohasem tehette be a lábát anélkül, hogy ne fenyegette volna a kivégzés veszélye, de azt is, hogy a családot minden birtokától, minden javadalmától megfosztották. Az emigrációban írt sok jelentős műve közül ki kell emelni az Adjátok vissza a hegyeimet! címűt. A németre fordított kisregényt 1949 áprilisában a német írószövetség irodalmi Nobel-díjra jelölte.

Talán a legkiemelkedőbb műve A funtineli boszorkány, amelyre azonban nem akadt német kiadó, ezért tíz évvel később, 1959-ben Amerikában jelent meg. Valójában azonban A funtineli boszorkány mindhárom kötetét Németországban írta. A regény egy román havasi leány története, román környezetben játszódik, szereplőinek többsége román, akik között természetesen van jó és van rossz. Takaró Mihály irodalomtörténész megállapítása szerint az a Wass Albert, akit szélsőséges magyar sovinizmussal szoktak vádolni, akit a román nép született ellenségeként mutatnak be, ebben a könyvben szeretettel áthatott képet rajzol az egyszerű román emberekről. Egyik román irodalomkritikusa szerint Wass Albert megírta a világirodalom legszebb román havasi történetét.

A funtineli boszorkány irodalomtörténetileg is értékes mű, amely egyesíteni tudta a magas és a népszerű irodalom szempontjait. Nagyon szép természetleírásokkal, emberábrázolással, eredeti, a népnyelvből is merítő írói nyelvezettel készült, ugyanakkor a maga érdekfeszítő meseszövésében ki tudja elégíteni a kalandra fogékony olvasók érdeklődését is. Kevesen tudják, hiszen ezt is elhallgatják, hogy A funtineli boszorkány az egyetlen Wass Albert-regény, amelyet, ráadásul színvonalas fordításban, Romániában hivatalosan megjelentettek.

Nagy Pál erdélyi irodalomtörténész jelen volt Marosvásárhelyen a könyv bemutatóján, ahol egy bukaresti román irodalomtörténész professzor, Ion Coja azt nyilatkozta, hogy ez egy kiváló alkotás, a román népről ilyen szépen, mélyen, lélekből fakadóan még senki sem írt, talán csak Mihail Sadoveanu, akit a 20. századi román irodalom nagy prózaírójának tartanak: „Egy nagyon kényes kérdésről van szó. De nem politikai okokból, mint ahogy ezt egyesek hinnék. Hanem kimondottan irodalmi szempontból. (…) Az a tény, hogy a könyv íróját Erdélyben a kolozsvári Népi Törvényszék halálra ítélte, ez egy (…) nyugtalanító dolog. (…) Szeretném, ha a Wass Albert dosszié újratanulmányozása során kiderülne, hogy az ott felhozott bizonyítékok nem elégségesek ahhoz, hogy igazolják a súlyos (…) bűnösséget. Azért szeretném, hogy ez megtörténjen, mert nem rímel az a két dolog, hogy egy háborús bűnös ilyen szép könyvet írjon. (…) A könyv ékes bizonyítéka annak, hogy szeme és füle volt hozzá, hogy megfigyelje azokat az embereket, akik itt éltek, akiket teljes mértékben megértett. Hallottam (…) azt a vádat, hogy Wass Albert irredenta volt. (…)

Az irredentizmus szerintem akkor elítélendő, ha tisztességtelen folyamatokat, rosszhiszeműséget, hazugságot gerjeszt, meghamisítja a történelmet. De amíg csak egy vágyat fejez ki, amelyet meg lehet érteni, elfogadom. E könyvből megértettem a gróf pszichológiáját. (…) Ki merem mondani, hogy Wass Albert (…) tisztességes embernek tűnik a könyv alapján. (…) Állítom, hogy személyisége összhangban van művei nagyságával.”
Medvigy Endre irodalomtörténész szerint az Amerikában, Floridában letelepedő menekült író, az ottani könyvtárak anyagát feltérképezve azt tapasztalta, hogy a kisantant államok propaganda kiadványaival tele vannak a polcok, és a tényeknek, a történelmi igazságnak megfelelő művek hiányoznak az angol nyelvterület könyvtáraiból. Ez ellen kívánt tenni, és ezért az általa alapított Amerikai Magyar Szépműves Céh mellett egy angol nyelvű könyveket megjelentető kiadót is üzemeltetett, ez volt a Danubian Press. Nemzetpolitikai munkássága részeként angol nyelvű folyóiratokat is szerkesztett.

Wass Albert a magyar rendszerváltozás idején, 1990-ben írta egyik publicisztikájában: „Minden írásommal, minden beszédemmel, mindig és mindenütt Erdélyért harcoltam. Azért az Erdélyért, melyről tudom, hogy már nem lehet az enyém soha, de még lehet azoké, akik ott maradtak, szenvedtek és hűséggel kitartottak minden gyötrés, megpróbáltatás ellenére is. Minden maradék erőmmel és igyekezetemmel azért küzdök még ma is, hogy Erdély újra az legyen, ami volt: három szabad nép hazája, Isten és ember előtti egyenlőség, a tisztesség és az emberszeretet földje.”

Magától értetődő, hogy a kommunista román hatalom felfigyelt Wass Albert tevékenységére. A háború előtti magyar filmsztárral, az ugyancsak emigrációba kényszerült Szeleczky Zitával kiterjedt levelezést folytatott: „most kaptam a hírt, hogy Bukarestben bemondta a rádió, Ceauseşcu Románia első számú közellenségének nevezett. Ennél nagyobb kitüntetés még nem ért életemben” – írja Szeleczky Zitának, ezzel is bizonyítandó, hogy Románia komolyan vette Wass Albert lobbytevékenységét, mert azt tartották róla, hogy egyedül többet tesz Románia ellen – a mi szempontunkból Erdélyért –, mint az egész szocialista Magyarország. A Securitate a 70-es évek vége felé hajszát indított az író ellen, mindenféle rémhírt terjesztettek róla, igyekeztek lejáratni, a román állam még azzal is próbálkozott, hogy kikérik Wass Albertet, és amikor ez a szándék kudarcot vallott, kétszer is merényletet kíséreltek meg ellene.

A soha meg nem alkuvó, a politikai folyamatokat tisztán látó, bámulatosan szorgalmas és kitartó író az emigrációban egyik vezéralakjává vált annak a küzdelemnek, amely felhívta a világ közvéleményének figyelmét az idegen fennhatóság alatt sínylődő legnagyobb nemzeti kisebbségre. Sütő András kifejezése a hungarocídium, amely Trianon óta folyamatosan tart, hiszen a magyarság számarányának, demográfiai zsugorodásának a ténye kétségtelen. Sorvadófélben van egy nagy kulturális örökséggel rendelkező nemzetcsoport. Wass Albert az emigrációban is éles ellenfele volt a kommunizmusnak, a határon túli magyarellenes politikának és minden olyan tendenciának, amely ezt a magyar sorstragédiát igyekezett letagadni és kisebbíteni.

Amikor 1989–90-ben lezajlottak a kelet-közép-európai változások, az akkori magyar kulturális politikának nagy adósságokat kellett törlesztenie, többek között a Kossuth-díjak odaítélése tekintetében. Nem Wass Albert szégyene, hogy ezt az elismerést hazájától sohasem kapta meg. Igaz, 1993-ban magas állami kitüntetésben részesült az Antall-kormány idején, majd 1997-ben a Horn-kormány alatt, Kuncze Gábor belügyminisztersége idején egy félreérthető levélben egy esztendőre „tartózkodási vízumot” kapott. Pomogáts Béla, az Írószövetség akkori elnöke elmondta, hogy ezt igazságtalanságnak tartotta, és ”tiltakoztam az ellen, hogy ezt nem tették rendbe. Köztudott, hogy az állampolgárság elmaradása is hozzájárult Wass Albert öngyilkosságához.” Sütő András nagyon határozottan úgy nyilatkozott, hogy erkölcsi és jogi igazságot kell szolgáltatni Wass Albertnek, az ő emberi méltóságának érvényt kell szerezni.

Mi lehet az oka ennek a sok-sok vádaskodásnak? – teszi fel a kérdést Raffay Ernő történész. „Aki állandóan vádaskodik Wass Alberttel szemben, az valószínűleg fél Wass Alberttől. Fél attól a példától, amely ebből a munkásságból, ebből az életműből az olvasás révén árad.” Takaró Mihály megállapítása szerint: „olyan világot élünk Európában is, ahol a demokrácia nem az egyén teljes felszabadulását hozza, és nem a közösség győzelmét, hanem médialobbyk, torz lelkű közvélemény-formálók és multinacionális nagyvállalatok határozzák meg az igazságot. Amikor 1990-ben Magyarországon is megtörtént az, amit ma rendszerváltozásnak neveznek egynéhányan, akkor a látens gyűlöletre nevelés után nem a szeretetre való nevelés korszaka következett el, hanem a másságra szocializálás. Ugyanazok vannak páriasorsra ítélve, mint voltak 1948 óta mindig. Vagyis a nemzeti sorskérdésekhez nemzeti patrióta érzülettel közelítő írók és költők.”

A magyar irodalmi közélet egyik legneuralgikusabb pontja ma Wass Albert munkásságának megítélése. Kívánatos lenne, ha egy szenvedélyektől mentes, az értékekre jobban figyelő, sohasem mások ellenére való, hanem saját magunk lelki épülésére szolgáló magyar nemzettudat kialakítása érdekében – ahogy Pomogáts Béla fogalmaz – „Wass Albert emléke, művei köré gyülekezve lehetne megbeszélni, hogy a magyar irodalom világa tegyen eleget annak a felelősségnek, amit a magyar nemzeti irodalom mindig is vállalt.”

Wass Albert 1989 novemberében az amerikai Katolikus Magyarok Vasárnapja című újságban megrendítő őszinteséggel vallott életéről, törekvéseiről, reményeiről. „Bocsássanak meg fiaim, leányaim, unokáim és dédunokáim, ha úgy érzik, hogy hibásan választottam, mert jómód helyett a szegénység ösvényére tértem gazdag Amerika földjén. (…) Szegényen bár, de tiszta lelkiismerettel lépek majd az Úr elé, mikor ideje jön. Megtettem, ami tőlem tellett, s amiről úgy éreztem, hogy egyedül méltó egy menekült erdélyi magyar íróhoz. Hogy célomat nem értem el, annak nem én vagyok az oka. (…) Egyedül az észak-amerikai földrészen valami másfélmillió magyart mutatnak ki a statisztikák. Hiába szekereztük föl s alá ezt a nagy országot, hétszáznál több előfizetőre sohasem sikerült szert tennünk. (…) Elég volt. Beleöregedtem, belefáradtam. (…) Amit Ceauseşcu húsz esztendő alatt nem tudott elérni, azt megtették helyette a szabad földre vetődött magyarok: letétették velem a fegyvert. De a könyvek megmaradnak, a folyóiratok megmaradnak, s a nyomtatott betű szívós erejével továbbra is harcolnak Erdély magyarjaiért – ahogy lehet. Szívem mélyéből köszönöm annak a maroknyi hűséges magyarnak az önfeláldozó kitartását, akik mindvégig mellettem maradtak. (…) Hadd búcsúzzam tőlük a Szentírás szavaival: „Ismertessétek az igazságot, s az igazság szabadokká tészen!”

S itt van a kutya elásva. Ez az a gondolat, amely ellen a mindenen átgázoló, semmilyen erkölcsi törvényt nem ismerő agresszív akarat tiltakozik, s ezért akarja egy egész nemzet, sőt akár a fél világ előtt besározni, a közéletből kiradírozni, képletesen szólva szellemi akasztófára juttatni mindazokat, akik az igazságot hirdetik.
S mit tehetünk mi, az ő szellemi, lelki magaslataiba felemelkedni nemigen tudó gyarló utódok? Olvassuk minél többen és többször írásait, amelyek, ahogy Takaró Mihály fogalmazott: „identitást képző erő. Minden sora szellemi gyökérzetet teremt ott, ahol ez a gyökérzet kihaltnak tűnik.”

A Szentgothárdi Emlékkönyvbe 1944-es menekülésekor írt sorai adjanak nekünk is hitet, erőt, hogy küzdelmünknek értelme van. „Régi emlékek fájó melegével a szívemben búcsúzom a régi otthontól, melyet elsöpör ma a történelem vihara. De hiszek abban – ha van Isten valahol az életek és sorsok fölött –, hogy visszatérünk egyszer, s a ház, mely fölnevelt, újra otthonná válik, hogy kivirágozzon belőle új évszázadokra a győzedelmes élet.”
Ezen gondolatok jegyében ajánlom az olvasó szíves figyelmébe Wass Albert talán legszebb regényét, A funtineli boszorkányt.

Koltay Gábor